Benke László az otthonkereső és szabadságkereső

Benke László az otthonkereső és szabadságkereső

„Messziről hiába látszik
szépnek a föld és gyönyörűnek,
Mulele mai! még mindig
pusztulnia kell a hűnek.

Totemeinkre rossz idő jön
bírkák és jámborak vagyunk még,
ez az éhes ravaszok földje
nem a mi fényló csillagunk még.”
(Tamási Lajos: Pierre Mulele halálára)


Nem véletlen, hogy Benke László Otthonkereső kötetének egyik legfontosabb része a Mulele mai! A szerző, aki a szabadság függetlenség megszállottja, szándékosan ír, mesterének, barátjának, Tamási Lajos verséről. Mulele mai csatakiáltással rohamoztak a belga-kongói szimba törzs harcosai a belga gyarmatosítók gyilkos fegyverei ellen, a törzs harcosai hitték, hogy ezek a varázsszavak megvédik őket. Hitték, hogy csatakiáltásuk a golyózáport záporesővé tudja változtatni. Különös, szomorú aktualitása van ennek a csatakiáltásnak, ennek a Tamási versnek, hiszen nemrégiben mintegy késői igazságtételként Brüsszelben ledöntötték a kegyetlenségéről hírhedt II. Lipót belga király szobrát, akinek martalócai kegyetlenül meggyilkolták Patrice Lumumbát, Belga-Kongó miniszterelnökét, akinek „Testét nagyfejszével darabolták fel, Lipót király civilizátorai, aztán repülővel Belgiumba szállították. Szívét kivágtak, ellopták. Féltek az emlékétől is.”
„Azt eszik mindig, azt zabálják,
falják föl legelőbb
aztán meglékelt koponyánkból
kikanalazzák a velőt.”
Mindezt Benke László Otthonkereső című könyvéből tudom, aki külön fejezetet szentel mesterének, barátjának és szellemi atyjának, Tamási Lajosnak. Benke okkal-joggal magyarázza az áthallást, hogy ez a vers a mi mártír Nagy Imrénkről is szól, akit ugyan nem daraboltak fel gyilkosai, hanem „csak” felakasztottak, összekötözve arccal lefelé földelték el. Nemhiába harcoltunk hazánk szabadságáért, szuverenitásunkért, a túlerő ellen, jósolta meg Tamási Lajos:
„Mulele mai! – de jön majd,
aki igazán tiszta, jó,
s akit már nem fog a ravaszság,
se kés, se rakéta, sem ágyúgolyó,
s kit nem szelíd zengzetek visznek,
de a harag viharai.
Légy a pajzsunk! Te védj meg minket!
Melele mai! Mulele mai!”
Benke Lászlót koltőt, írót, a Hét krajcár Kiadó vezetőjét immár csaknem húsz éve ismerem. Amikor legutoljára beszéltem vele a vírushelyzet miatt csak telefonon, Mulele mai csatakiáltással üdvözöltem, mert valahányszor csak beszélgettünk és amikor csak olvastam Benke könyveket, csaknem mindegyikben elsősroban a szabadságvágyról olvashattam, és azt, milyen nagy szeretettel és tisztelettel emlékezik Tamási Lajosra, akinek türelmes tanítása nélkül nem lett volna az, aki ma. Egy írástudó, aki nem áruló. Azt is mindig elmondta és leírta, hogy Tamási Lajost sajnos sokan csak a Piros a vér a pesti utcán című verséről ismerik. Sajnos, hangsúlyozom, mert aki egyszer is elolvassa a Keserves fáklya, Benke László által kiadott, szerkesztett és előszavával ellátott Tamási válogatott verseit, az rájöhet, hogy több olyan nagy verset találhat, amely méltán szerepelhet minden magyar költői antológiában. Ilyen költemény a Pierre Mulele halálára című vers is, amely természetesen, a Kádár-Aczél korban nem jelenhetett meg. Tamási Lajos - miként Arany A walesi bárdokban vagy Tompa Mihály a Gólyában, Márai Mennyből az angyalban - a magyar szabadságharc bukását írták meg, úgy Tamási is a belga gyarmatosításról írván, az 56-os csak azért is forradalomra utalt versével. Annak idején, tananyag volt Arany és Tompa és mégis sokan, a többség kiegyeztünk a Kádár rendszerrel, mert úgymond, élni kell. Nem véletlenül kezdtem Benke írásomat ezzel a verssel és Tamási Lajos és Benke barátságának felidézésével, mert Benke életének megtalálta azt az ellenállási módszert, amivel, - mint víz, amely kivájja a sziklát, - a szellem erejével áshatja alá a diktatúra szilárnak hitt rendszerét. Benke a meg nem alkuvásnak ezt módszerét tanulta meg. Tamásitól tanulta és hozta paraszt őseitől, akiknek erkölcse a jól végzett munka volt. Benke nem kiegyezős fajta. Ő az Otthonkereső, aki belső emigrációban volt és van hazájában. Ő az örök elégedetlenkedő, lázadó, igazságkereső, boldogságkereső, és az örök elégedetlen, mert soha „nem lelé honját a hazában”.
Erről szól könyve, amely regény és önéletírás és fikció és valóság vallomása együtt, de annál jóval több. Mert már az, hogy főhősét Magyar Jánosnak kereszteli, sok-sok Magyar Jánosnak üzen. Azt üzeni, hogy egy Magyar János hogyan emeli, emelheti ki magát a pusztulásból. Hogyan emeli ki őt a munkásművelődést fontosnak tartó Kassák Lajos és Tamási Lajos a keserves paraszti, majd kiszolgáltatott munkáslétből. Magyar János név használata tehát jelképes. Csakhogy itt a Mesebeli János győz is meg nem is. Miközben ugyanis folyamatosan verséget szenved, ezekből a vereségekből tanulva csakazértis akarattal építi fel Énjét, értelmiségi létét, soha nem feledve, honnan jött és, mi a dolga. Benke könyve nemcsak egy ember élete, hanem millióké, akiket elüldöztek, elmenekültek a falvakból egy jobb élet reményében. Szívszorító ez a könyv, amelyből megismerhetjük a magyar falurombolást, a magyar vidék pusztulását és parasztok városba menekülését. És a folytatás is szívszorító, mert ez a munkáslét megint csak testet és lelket romboló. Benke László, aki maga is belső menekült, aki elmenekült a vidék pusztulásából, belső életében megvalósítja önmagát. Látszólag győztes, mégis ő és Magyar Jánosok minden rendszerváltás, rendszerváltoztatás vesztesei. Benke hiába arat részgyőzelmeket a rendszerváltás után, és ebben különbözik sok sorstársától, akik közül több milliónyian utcára kerültek. Ő, habár a külső szemlélő úgy értékelheti életét, hogy mégis minden akadály ellenére beérkezett olvasott, művelt értelmiségit „csinált magából”, 16 könyve jelent meg és egyszemélyes kiadója 200 könyvet segített a világra, mégsem érzi jól magát, nem érzi magát győztesnek, mert nem ilyen szabadságot képzelt el. Azt vallja: „Nem vagyok elégedett az életemmel, elégedetlen vagyok. Dühös vagyok. Haragszom a világra.” Lehet, hogy nincs igazam, és ő jobban ítéli meg saját magát, én mégis másként vélekedem. remélem megbocsátja ez nekem. Mert aki ilyen őszinte, szép magyarsággal tudja megírni egy Otthonkereső sorsát, örök elégedetlenségét, rossz kedvének okait, ő az én szememben inkább követendő példa. Mert ez a könyv vallomásos szociografikus elemekkel teli költői próza, látszik, hogy a szerzője költő. Arról szól ez a tanulságos könyv, hogy ha az elnyomásra ítélt magyar, ha nagyon akarja, ki tud törni ebből a körből, csak kellenek jóakarók, mint példaképei: Kassák, Móricz. Róluk is miként Tamási Lajosról barátsággal és értően emlékezik. Olvassák ezt a művet olyan megértően, figyelmesen és lelkesen, miként Benke László írta. És a könyv végére érve, bizonyára új tartalmat nyer a Mulele mai. Azt, hogy a szabadság olyan fontos, mint a levegő. És, hogy csak az lelhet otthont e hazában, aki szabad. Mulele mai!
xxx

„Az emberi élet nem egyéb, mint egy szünetnélküli megcsalt remények, kijátszott fáradozások s eldűlt munkálkodások rövidebb vagy hosszabb lánca. (Széchenyi István)

A többi néma csend

"A többi: néma csend"

Magyarországon nincsen polgárság. Nincsen saját erejére építeni tudó, saját magában bízó társadalmi réteg, amelyiknek megvan a tőkéje és vállalkozó kedve, tudása, vagy megvan az a fajta szakmai tudása, amelyeknek (tőke és/vagy tudás) birtokában bátran mondhatná: nem érdekel, hogy holmi megmondó emberek hogyan képzelik el az én jövőmet, olyanok, akik soha nem tettek le semmit sem saját asztalukra, sem a köz asztalára, én megélek a magam erejéből is. És mert megélek belőle, ezért még arra is futja, hogy nemzetem, hazám építésén, szépítésén, jobbításán, saját magam, és családom szellemi épülésén is munkálkodjak, önzetlenül támogathassam a művészeteket, az oktatást, a művelődést, vagy a számtalan egyéb területet, amelyre nem jut elég.
Nincsen ilyen réteg Magyarországon. Van ellenben csatlós-hűbéres réteg, vékonyka máz, amelyik még a rendszerváltás után három évtizeddel is retteg attól, hogy kiesik a nagy hatalmú úr kegyeiből, és egyik napról a másikra kénytelen lesz megelégedni a modern arisztokrácia kiváltságai helyett a plebejusok számára eltervezett posványban. Ez a helyzet harminc év után, azt kell mondani, semmit nem változott, csak a szakadék bővült a társadalom alja és a tetején úszó habos szenny között.
Magyarország ma is periféria. Periféria a világ fő áramlaitól, és szándékosan perifériában tartott, csak most már nem külső erők, hanem saját belső szennyáradata által perifériában tartott. És ez meglátszik művészeti életén is. Nincsenek mecénások, akik lehetővé tennék, hogy egy-egy általuk választott művészeti irányzat kiteljesedjen, hogy ne az állami kutya csecseiért marakodjanak egymás ellen a wannabe művészek, hogy ne „a főokos előtt vigyázzban álló, láthatatlan remegés” szabja meg, ki jelenhet meg, és ki nem, kinek rendezhetnek kiállítást és kinek nem fognak rendezni soha.
Lehet, most nem aczélgyörgyök állítják zöldre vagy pirosra a lámpákat, de a lámpák világítanak, jól érezhetően. Főleg akkor kezdenek világítani, amikor a kisegér olyan keresztúthoz ér, amelyen az elefánt éppen keresztbe dübörög. Évtizeden keresztül.
Tudomásul kell venni, hogy Magyarország - sőt, az egész magyar nyevű népesség - nagyon kicsi. Amíg egy 200, 500 milliós nyelvi közeg vidáman eltart 2-300000 írót, költőt, zenészt és képzőművészt, addig egy 20 milliós népesség, azon belül egy államban élő, nem egészen 10 milliós, habnehéz népesség, ahol 9 millió ember örül, ha megél, nem képes eltartani 20-30000 csepűrágót. Főként akkor nem, ha, mint a bolsevik hatalomátvétel, a náci Németország kiteljesedése, a kínai Kulturális Forradalom után minden belpolitikai erőfeszítés az agyak egyformára mosására, egyenkockára vágására irányul. Ezt látjuk az oktatásban, a színházakban, a képzőművészetben, bármerre nézünk.
Mit lehet tenni? Lehet saját erőből, kis szigetekben próbálkozni kitörni. Voltak erre példák, sikeres példák hasonló komor korokban is: ma is világító torony a Nyugat folyóirat, és ma is világító óriások azok az írók-költők, akik saját erejükből még publikációs lehetőséghez sem lettek volna képesek jutni. De a Nyugat mögött mecénás állt. A mai kis, induló folyóiratok, így a Hetedik mögött saját zseb áll. Aprópénz. Az állami támogatás üresen tátongó ceaucescu-stadionokba megy, valamint kualalumpuri kórházépítésre, mintha a János Kórház műtőjének álmennyezetéből nem pottyanna le egy-egy darabbal együtt egy-egy patkány is.
Magyarországon nincs művelődési politika. Kulturkampf van. Ismét, mint az elmúlt században volt, legalább kétszer. Magyarországon nincsen polgár, aki önállósága biztos tudatában támogatni lenne képes a művészeteket.
Ez persze így nem igaz. Én is tudok akár név szerint is megnevezni egypár ilyen vállalkozást.
Érdekes: mindegyik olyan, hogy nem szorul rá az állam csecseire. Nem függ állami megrendelésektől, uram-bátyám kijárásoktól.
A többi: néma csend.
És van még egy gondolatom Ferenczfi János írásához: szakmaiság - írja. szerinte a versírás nem szakma. Attól, hogy valaki kitanulja a módját, hogyan lehet verset írni, még nem lesz költő.
Ezzel egyet tudok érteni, azonban úgy gondolom, nem árt. A versek ugyanis alakba öntött szövegek akkor is, ha szabadversek. Ha egy festőnek tudnia illek, hogyan keverjen színeket, egy szobrásznak, hogyan munkálja meg a márványt, mekkorát üssön a favésőre, és hogyan öntse ki bronzból az agyagszobrot, miért ne kellene tudnia a költőnek a mesterfogásokat? Sőt: miért ne kellene ismernie az anyagot, azt a nyelvet, amelyen alkot? Hiszen ezen a nyelven ennek a nyelvnek a legmagasabban strukturált formájában: versben, költeményben szeretné kifejezni magát oly módon, hogy a., bárki megértse és átélje, miről szeretne beszélni, vagy b., éppen ellenkezőleg: akinek füle van a hallásra, az értse meg! A többi meg előbb tanulja meg, hogyan kell valamit is megérteni, aztán tanulja meg, hogyan kell őt megérteni! Utána tárgyalhatunk!
Elitizmus ez? Hogyne! De hát a vers a legmagasabban szervezett, legkoncentráltabb közlési forma! Ja, hogy a népdalok is versek? Na persze, de ott van mögöttük százak nyelv- és gondolatkészségének csiszoló hatása.
Szerintem a versírás szakma. Is. De nem csak az: szakmai alapokon álló művészet, ha magas fokon művelik. Na persze, a szakmai alapokat is lehet alacsony fokon művelni. Akkor hiába épül rá a "művészet". És bizony az is előfordul, hogy ritmikailag, formailag tökléletes egy alkotás, de olvasása után felmerül a kérdés: ugyan, minek?

Túszdráma, avagy: a mágiától a Johari ablakig

Túszdráma, avagy: a mágiától a Johari ablakig

A magyar kulturális piac hagyományosan kicsi, és tradicionálisan szenved e kicsiségtől.
Kicsi a piac a nyelv miatt, amely „de facto” rokontalanná tesz minket. És kicsi a piac a kicsinyesség miatt, ami a legrosszabb testvéririgységből táplálkozik. Itt ugyanis a legtöbben kényszerítve és feljogosítva érzik magukat arra, hogy mások elől szívják el a levegőt.
Káini hagyományaink szerint úgy lehet érvényesülni e hazában, ha másokat elnyomva, letiporva törsz előre. Ebben a tülekedésben pedig bármilyen eszköz megengedett. Sőt, közmegbecsülés illeti azt, aki erkölcsi gátlások nélkül, kíméletlen kegyetlenséggel tapos az érvényesülésért.
Ez a barbár hagyomány tehát túszul ejt mindenkit, így a kultúra művelőit is, köztük a művészeket.
Az irodalom minden művészetek őse. A „jelentőségteljes szövegek alkotása” a legeszköztelenebb szerzőt is az alkotás lehetőségéhez juttatja, hiszen csak két feltétele van: a közlési vágy, és a nyelv.
Attól kezdve tehát, hogy az emberi közösségekben megjelent a nyelvi (verbális) kommunikáció, elkezdődött a fontos üzenetek megfogalmazása áthagyományozható szövegekben. Az irodalom tehát minden bizonnyal együtt formálódott az emberi beszéddel, még akkor is, ha az írás csak sokkal később alakult ki.
Ahogy most elképzeljük az ősi kultúrákat, feltételezhetjük, hogy a kicsi emberi közösségekben minden más „művészeti tevékenységet” kísért a szó is. Ha valaki a fiatalok okulása végett a barlang falára festette a vadászatot, el is mondta, tanította, hogy azt hogyan is kell közösen tenniük. Ha valaki táncban mímelte ugyanezt, elmondta, vagy elénekelte a tanítást. És persze az ének is beszéd, hiszen szöveges műfaj.
Később bizonyára így adták tovább a fontos történeteiket, legendáikat. És az egyre absztraktabb gondolkodás egyre tágította ( ahogy tágítja ma is) az elmondandók körét.
Így tehát, ha az irodalomról beszélünk, minden művészetről beszélünk. Ahogy minden művészetben, úgy az irodalomban is kialakult a szakmaiság. Jó meggyőződésem, hogy minél ősibb egy művészi kifejezési forma (értsd: művészeti ág), annál nehezebb szakmai deffiníciókba regulázni azt. Amíg a képzőművészetben a felhasznált anyagok megmunkálásától az ábrázolási módokig számos egzaktnak nevezhető ismeret, és készséggé tehető technika áll rendelkezésre, addig az éneklésben már van valami megfogalmazhatatlan, amit „érez” az előadó, vagy sem.
Magyarországon az irodalmi „szakma” régi igénye az, hogy megteremtődjék a felsőfokú, akkreditált képzés. Mintha a diploma tenné az írót és a költőt. S amíg fenntartás nélkül elfogadom a képzőművészetben, zeneművészetben és általában az előadóművészetekben a képzés fontosságát és hasznosságát, kételkedem abban, hogy az irodalomban ez hasonló eredményt érne el.
Tagadhatatlan, hogy szükség van szakemberekre. A szerkesztőségekben, a kultúraszervezésben. Kritikát írni, lapot szerkeszteni, alkotóközösséget menedzselni általában jobban tud az, aki tanulta a szakmát. Ám attól, hogy valaki betéve ismeri a latinos versformákat, s ezt diploma igazolja, nem lesz senkiből sem költő. Előny ez, de nem elégséges feltétel. Itt olyan „ősi” tudásra kell inkább építeni, amit a „mágia*” fogalomköre sokkal inkább megragad.
Amíg a tudományok egyre differenciáltabb világot alkotnak, azaz, a szofisztikált tudás egyre mélyebbé tétele érdekében az ismeretek egyre szűkebb körében ás egyre lejjebb, addig a mágia a differenciálatlan tudás köre. A mágus nem tudós, de mindenről van tudása. Nem tudja, hogy a pókfonálban penicillin van, de tudja, hogy jobban gyógyul a sem, ha pókfonalat dörzsölnek bele. Nem tudja, hogy a növényekben kémiai anyagok vannak, de tudja, hogy egyes növények ehetők, és mások mérgezők.
A költő is így van. Olykor ráérez arra, hogy bizonyos szavak bizonyos sorrendje olyasmit mond el, amit csak valami varázslattal lehet elmondani.
A varázslat, a mágia nem tudás. Aki olykor-olykor erre képes, az művész. Ha e mellé a tanulhatóval is felvértezi magát, az könnyebbé, sikeresebbé teheti az alkotói folyamatot. De ahogy alap nélkül nincs ház, a tetőfedésről, vagy az épületgépészetről szóló ismeretek még nem garantálják, hogy az építendő ház majd megáll. Ahhoz a statikáshoz is érteni kell. A ház csak egészében áll meg, nem részenként. Ha házat építünk, szükségünk lesz jó tetőfedőre, de az alapozást vonakodva bíznám rá.
Állítom, hogy mivel a szóbeli kifejezés, a „jelentőségteljes szövegek alkotása” az emberrel egyidős, így ez a mágikus alap a legszükségesebb az alkotáshoz.

Ám térjünk vissza a tudáshoz, vagy inkább a képességhez arra, hogy valaki irodalmi szöveget alkosson! És vegyük most elő a Johari ablakot!
Azok kedvéért, akik az erről szóló tudással nem rendelkeznek, gyorsan összefoglalom.
A lényeget egy négyzet ábrázolja, amelyet vízszintesen és függőlegesen is felezve, négy mezőre osztunk.
Most a bal margón írjuk a felső négyzetek mellé, hogy „tudja”, az alsók mellé, pedig azt, hogy „nem tudja”. Ugyanígy a négyzetek felé is írjuk ezt: „tudja”, „nem tudja”.
Ezzel négy kategóriát hoztunk létre, mint a tudáshoz való viszony négy alapvető formáját.
Ezek a következők:
1. Tudja, hogy tudja. Ő a professzionális szakember.
2. Nem tudja, hogy tudja. Ő az intuitív művész, aki „túltesz” önmagán.
3. Tudja, hogy nem tudja. Ő az okos ember, aki tisztában van a saját korlátaival, kompetenciáival.
4. Nem tudja, hogy nem tudja. Ő pedig boldog a maga butaságában, mert nincs tudatában annak, hogy inkompetens.

Irodalmi életünk főpap-istenségei, mint afféle törvénykező hivatalosságok azt szeretnék, ha a „tudja, hogy tudja”, vagy „úgy tudja, hogy tudja” típusú alkotókat tekintenénk irodalmárnak. Ezzel kapcsolatban sok kiforgásom van, de most legyen elég az, hogy meggyőződésem szerint az irodalmi alkotás folyamata nem termelési folyamat. Cipőt csináljon képzett cipész! Ez rendben van. A versírást is meg lehet tanulni. Olvasok sok hibátlan, s egyúttal fölösleges alkotást. De ami megragad, zakatol és él bennem, és nem hagy nyugodni, az a mágikus tudásból születik, meghatározhatatlan módon.
Találkoztam olyan verselőkkel, akik napi terv szerint, mennyiségi célok mentén alkottak. De a sok létrehozott szöveg igen keveset tett hozzá a kultúrához. Rímes, ritmusos, ilyen-olyan divatos, vagy divatja múlt formát követ. És ontja az unott közhelyeket. Akár a kommunista ipar. A mennyiség azonban nem csap át minőségbe.

A „nem tudja, hogy tudja” típusú alkotót becsülöm leginkább, feltéve, hogy egyébként szívesen gyarapítja a tudását. Ám, amíg hajlandó a kézzelfoghatón túli megoldásokat keresni, addig mindig ott lesz az az izgalmas esély, hogy nem verset ír, hanem költeményt! Ugye, érthető a különbség?

A „tudja, hogy nem tudja” típusú ember vagy érdektelen lesz, vagy lelkes olvasóvá válik. Jóindulattal és bizalommal lesz a „tudós” és a „mágikus” alkotó iránt is. És olykor ebben is, abban is csalódik. Az előbbieben, mert sokszor „csak” termel. Az utóbbiban azért, mert olykor a dekódolhatatlanságig eltávolodik a tudhatótól.

A „nem tudja, hogy nem tudja” típusú emberek az irodalom dilettánsai. Ők azok, akik esetében sem a tudás, sem a tehetség nem áll rendelkezésre, de azt igen nagy ambícióval pótolják.
Ők termelnek versnek látszó szövegeket, mindenki másnál nagyobb mennyiségben. S ha azt mered mondani, hogy a látszat ellenére a sajátosan tördelt szöveg még nem vers, akkor falkában kezdenek üldözni és gyűlölni, mint valami eretneket.

Ezekből következően az a véleményem, hogy „mágikus költő” és a lelkes olvasó könnyen túszul esik két tűz között.
A szakma elitjébe tartozni sokféle előnnyel jár. Megbecsüléssel, anyagiakkal, díjakkal, presztízzsel. És ki ne akarna ezekből többet és többet?
Ha pedig így van, miért is szeretnék a konkurenciát?
Amikor egy „pozícióban lévő” „tanult költő” szembesül egy „mágikus költővel”, akkor elemi emberi reflexből, az önigazolás iránti ösztönös vágyból fogást keres majd rajta. Mit vet majd először a szemére? Azt, hogy „tanulatlan”. Egyenesen dilettánssá degradálja majd, hogy jelentéktelennek állíthassa be. Ezzel egyfelől elvitatja a jogát arra, hogy „konkurensként” felléphessen, másrészt, igazolja önmagát, mintegy jogalapot találva az igazságtalanságára és méltánytalanságára.
Szóval, ha geológiából, vagy gépészetből doktoráltál, vagy te vagy a legjobb cipész, ne merészelj verset és költeményt írni, mert nincs rá jogod! Szerintük. Sőt, azt is állítják, hogy nyilvánvaló minőségi különbség van az ő „tudatos” műveik, és a kritika alá vontak „ösztönös” művei között. Mint ha bizony szabványokat kellene követni, akár a tömeggyártásban.
Vitatom. Természetesen, az egész hozzáállás hazug.
Ahogy a bevezetőben kifejtettem, a mi irodalmi piacunk kicsi. Ráadásul a legjelentősebb lehetőségek és pozíciók keletkezése és elosztása nem a piaci logika alapján történik. Nem a kereslet és kínálat egyensúlya hozza létre az egyesek számára elérhető felhajtó erőt, hanem az egyetlen jelentős mecénás, az állam politikai alapállása határozza meg, hogy ki lehet valakivé.
A piac kicsiségéből az is következik, hogy viszonylag kevesen tanulhatnak felsőfokon irodalmat, hiszen az oktatást, a médiát, és a kulturális szférát is tekintve viszonylag kevés „munkaerőre” van szükség. Magyarán, ha bölcsész diplomával a zsebedben nekivágsz munkát keresni, jó eséllyel biztosítást fogsz árulni végül. Érthető, hogy akik megtehetik, hogy felsőfokon tanuljanak, gyakran inkább valami piacképes szaktudást igyekeznek megszerezni, mivel élni és megélni is szükséges.
Viszont, aki nem tud szabadulni a tehetségétől, az végül bármilyen szaktudást szerez meg és gyakorol, mégis foglalkozni fog azzal, ami kiolthatatlanul érdekli. Nem gondolom, hogy nagy íróink és költőink életművét összevetve meghúzhatnánk egy markáns vonalat, miszerint is a „nem szakképzettek” egy bizonyos színvonal alatt, a „szakképzettek” egy bizonyos színvonal felett alkottak csupán. Nem gondolom, hogy kimutatható lenne ilyen elrendeződés. Oktalan, de opportunista szempontból célszerű tehát az a megvetés, amit a „szakképzettek” a „szakképzetlenek” iránt tanusítanak.
Ám a tehetséges „mágikus költőt” a dilettáns még inkább gyűlöli. A rímes csasztuskák, giccses „lélekmorzsák”, és egyéb versnek szánt, de nem annak sikerült szövegek alkotói olykor azért megérzik a különbséget. Ez természetesen frusztrációt ébreszt. A frusztráció kompenzációt keres, és a harag, a megvetés, a gyűlölet nem jó, de kézenfekvő, első reflexből megragadható módjai a kompenzációnak.
Érdekes módon a „tanult költő” és a „dilettáns” között gyakran alakul ki szövetség. Van az a pénz, vagy más „előny”, amiért be lehet ülni tanfolyamokra, be lehet kerülni folyóiratokba, antológiákba, ki lehet adni kötetet, és még a kánonok egyikébe-másikába is be lehet tagozódni.
A tanult költő úgy jut ezen a szövetségen keresztül „előnyökhöz”, hogy potenciális konkurense nem támad az együttműködés okán. Amaz pedig olyan pozitív visszaigazolásokat „vásárolhat” magának, amit valódi teljesítménye okán nem érhetne el. Két boldog fél. Ki van közöttük? Aki saját jogon is érdemes lenne a sikerre, ismertségre és megbecsülésre. Így azok egyszerre, olykor egyetértésben támadják majd.
A tanult és dilettáns összehajlásának van még egy jellemző eredménye. Az utóbbiak közül ugyanis remek káderek kerülnek ki. Olyan végrehajtók, akik egy kis hatalomért igen jól szolgálják a nagyobb hatalmat. Kiválóak arra, hogy a második vonal pozícióit feltöltsék velük. Természetesen, a felsőbb érdekeltek „megkérdőjelezhetetlenül” kinyilvánítják, hogy ezek igenis kiemelkedő tehetségek, és kiváló szakemberek. Ez megkérdőjelezhetetlen, hiszen aki megkérdőjelezné, az a közös ellenség, a tehetséges kívülálló. A kialakult viszonyok őrzésére senki sem alkalmasabb ezeknél a kádereknél. Mivel zsigeri ellenszenv él bennük azok iránt, akik léte e viszonyokat megkérdőjelezhetné, így hát mindent úgy tesznek, hogy az ilyen alkotókat nemlétezőként kezelhessék.
Megesik olykor, hogy előre törnek, és az első vonal kulcspozícióit foglalják el, mert egyfajta őrület hatalmasodik el azokon, akik a pozíciókat osztogatják. Ez természetesen tökéletes értékválságot eredményez. Egyúttal jelzi azt is, hogy az adott korszak hamarosan véget ér.

Félreértés ne essék! A tudást nem kárhoztatom. A tanulás élmény. Az új ismeret mindig szélesebbre nyitja a világot. Ám azt, ha a tudást, - nem is, hanem az iskolázottságot, ami nem jár mindig tudással, ahogy tudást iskolán kívül is szereznek sokan, - tehát ha az úgynevezett „szakirányú képzettséget” egyesek mások kirekesztésére, megbélyegzésére használnak fel, azt igenis, teljes joggal elítélem.
Van egy rossz hírem a szakképzett és a dilettáns költőnknek. A legmaradandóbb életműveket létrehozó költőink különböző módon voltak tanultak és tanulatlanok. Azonban mind egyaránt „mágikus” tehetségek voltak.
Ha tehát igazam van abban, hogy a „jelentőséggel bíró szövegek alkotása” az emberrel egyidős művészet, akkor abból az következik, hogy valami differenciálatlan, mágikus tudásból táplálkozik az igazi, elemi tehetség.


Megjegyzés:
A fentiekben a „mágia”, „mágikus” kifejezéseket gyakran, és természetesen kezelem. Ezeket a kifejezéseket egyfajta kultúrtörténeti értelmezési keretben használom.
Leegyszerűsítve, a tudás története olyan, mint a hosszúsági körök vonalai a földgömbön. Ha a déli sarkot tekintjük kiindulási pontnak, ebben a pontban az összes hosszúsági kör elkülöníthetetlenül együtt van jelen. Ez a mágikus tudás. Ahogy haladunk az egyenlítő felé, a vonalak elkülönülnek, és el is távolodnak, ezek a tudományágak. Az északi sarkon pedig ismét összefutnak, egyesülnek. Ez a filozófia, amely szintetizálja sok tudományág tudását.
Ez a modell természetesen nagyon leegyszerűsített és elnagyolt. Azért tekintem a „nem tanult”, és a „nem tanulható” költői tehetséget mágikusnak, mert ősi, és differenciálatlan. A fenti példa szerint a „déli sarkról”, valami nagyon mély, emberi, ősi gyökérből táplálkozik.
Így tehát a mágiát, vagy a mágikust, mint kifejezéseket nem a misztikusnak mondott ponyvaregények és olcsó filmek kommersz értelmezése szerint használom.

Vers, kritika, verskritika

Vers, kritika, verskritika


Az utóbbi időben valami egyre jobban zavar.
Ha házat szeretnék építeni, általában tervezőhöz fordulok, vagy kész terv után építek/építtetek. Ha a torkom fáj, orvoshoz megyek, aki a tünetegyüttesből nálam sokkal jobb eséllyel következteti ki, mi a probléma oka, és a gyógymódra (általában) jobb valószínűséggel tud javaslatot adni, mint egy közgazdász.
Ha jó zenére van szükségem, jó zeneszerzőhöz fordulok (például olyanhoz, akiről már évszázadok óta tudják mások, hogy jó). Ha egy vers bírálatát kell megejtenem...geológushoz, programozóhoz fordulok – magamhoz –, aki sosem tanulta, mit is lehet/kell keresni egy versben...illetve tanulta valamikor, középiskolás fokon.
És akkor a lapnak (a Hetediknek) beküldött versek között szembe jön egy szöveg, amelyik pont olyan, mint amit előtte kettővel olvastam (és szemmel láthatóan ugyanaz a szerző írta, ennek a felismerése azért néhány száz vers elolvasása után szokott menni): nincs neki általam felismerhető formája, a jelzős szerkezeteken kívül (mert azok azért vannak benne), nincsen benne általam felismerhető eszköz: megszemélyesítés, hasonlat, szimbólum, metafora, párhuzam, rím, alliteráció (ami rím) szövegritmus, anafora stb - hogy keverjem az alakzatokat egyéb stílusjegyekkel (és jelezzem is egyben: tudásom véges, és nem is nagy terjedelmű, azaz lehet benne az általam felismerhetőkön kívüli poétikai eszköz).
És akkor mi alapján ítélem meg a verset? Ezt a verset, és a többit? Úgy mégis…
Oké. Keressünk valami könyvet, hiszen nagy az internet...és máris kiderül, hogy az irodalmi kritika mögött elméletek állnak. Mind összetett, kimunkált esztétikai elmélet Arisztotelesztől és Platontól Marxon és Engelsen (az egyszerűség kedvéért) valamint Elioton át Derridáig és Foucaultig (és alighanem mára már tovább).
És mindegyik ilyen kritikai elmélet más szemszögből nézi ugyanazt a szöveget, amelynek - mellesleg - még az eredetével sincs tisztában sem az ítész (én), sem pedig - ezt sokszor világosan látom: a szerzője. Ennyi röpke 10 perc alatt kiderül, és még semmit sem tudok az elméletekről magukról, csak a könyvek címét, és némelyiknek a tartalomjegyzékét néztem meg… És visszatérve az előző mondatba rejtett állításra, amely szerint még a szöveg (vers?) szerzője sincs tisztában azzal, amit csinál, ide kívánkozik egy rövidke párbeszéd Moliére: Úrhatnám polgár című darabjából mintegy párhuzam (mint stilisztikai eszköz) gyanánt:

FILOZÓFIATANÁR: […] az emberi kifejezésmódnak mindössze két faját ismerjük: a prózát és a verset.
JOURDAIN ÚR: Csak a prózát és a verset?!
FILOZÓFIATANÁR: Úgy van, uram. Mindaz, ami nem próza: vers. Mindaz, ami nem vers: próza.
JOURDAIN ÚR: Hát amikor csak úgy beszél az ember, az micsoda?
FILOZÓFIATANÁR: Próza.
JOURDAIN ÚR: Hogyhogy? Mikor azt mondom: „Nicole, hé! Ide a papucsom, meg a hálósipkám!” – ez próza?
FILOZÓFIATANÁR: Úgy van, uram.
JOURDAIN ÚR: Teringettét! Negyven esztendeje beszélek prózában, de azt se tudtam, mi az!


Itt egy – nem csak a Hetedikben, de sok-sok más verses fórumon is – viszonylag gyakori, egyszerű példa:
Amatőr versírók – és ezt kifejezetten nem pejoratív értelemben használom – sokan/gyakorta írnak haikut, mert „annak egyszerűek a szabályai” (valóban azok, legalábbis a formai szabályai): nem kell bajlódni rímekkel, hiszen a haiku kötelezően (!) rímtelen forma, a versnek mindössze 3 sorból kell állnia. Egy formai megkötés van, hogy (a nem szótag írásos, hanem betűírásos nyelveken) 5-7-5 szótagból kell állnia (ilyen sorrendben) a soroknak. Puff! Ez egyszerű. Ilyesmit bárki le tud írni, még én is.
Reggel fölkeltem,
és ablakot nyitottam.
Fáztam. Becsuktam.

Azt azonban többnyire nem tudják a haiku írók, hogy a forma betartásától még nem lesz jó egy haiku, sőt, többnyire még csak haiku sem lesz (hacsak nem véletlenül).
Ugyanis a versformában kötelezően kell szerepelnie egy olyan természeti jelenségnek, vagy természeti képnek is, amely a kínai-japán... (hogy milyen?... igen: kínai-japán, de ennek elemzése szétfeszítené nem csak ennek a rövid írásnak, de az én tudásomnak kereteit is!) gondolkodásban egy általános fogalmat, eszmét szimbolizál. Azaz: haikut lehetetlen írni a japán-kínai gondolkodás ismerete nélkül. Ez ugyanis olyan izét eredményez csak, mintha valaki csokitortát készítene, de nem ismerné a kakaót valamint az abból készülő csokoládét, ezért, hogy a torta sötét és mázas legyen, valami mással - hogy ne legyek triviális – például fekete, zsíros földdel tapasztaná körbe a megsült tésztát, majd sűrű pakurát (a kőolaj-lepárlás utolsó származékát) öntene a tetejére.
Ha ügyesen csinálja, a látvány lehet, hogy emlékeztetne csokitortára. Akár az első falatig...
És ez egy picike példa... hozzánk (Európa) a haikunál (térben) közelebb áll a szonett. A mai szonett-írók többségének szerintem fogalma nincs róla, mi a szonett. A szonett olasz népi tánc (mint sok egyéb versforma, vagy olasz, vagy francia, esetleg spanyol vagy német tánc. Megjegyzem a magyar versformák egy része magyar néptánc vagy népdal). Ebből származó módon ritmusa van. Ebből – tánczene-szöveg eredetéből következően jambikus. Ha nem jambikus, nem szonett, hanem valami más. Ráadásul a sorok még csak nem jambikusan ügetnek, hanem a közepük táján ritmustörés van bennük. Ha az nincs ott, az nem szonett, hanem szonettnek látszó dolog. Ezekhez képest pedig (tényleg!) mellékes dolog, hogy a volta (ami kötelező eleme a szonettnek: érzelmi-eszmei-logikai-hangulati fordulat a versben, anélkül...stb. lásd fentebb), a tercinák és kvartinák (Petrarca) vagy az utolsó két sor és a három kvartina (Shakespeare) között ott van-e.
Természetesen ez a fenti leírás nem szentírás; más sokkal több példát hozhatna, én Tandorit tudom hozni, aki ki- és beforgatta a szonett szerkezetét, rímképleteit (többféle van neki) stb... de tudta, mit csinál és miből csinálja.
Ilyesmik merülnek föl bennem megint, és újra, visszatérően, amikor a beküldött versek között néha értetlenül nézek: ezt hogyan gondolja a szerző?
Tandori tudta, mit csinál, mert tudatos alkotó volt, nagy tehetséggel. Más kérdés, hogy az olvasó bizony sokszor nem tudta, mit is csinál Tandori a versben, hiszen azt sem ismerte, amit ő tudatosan kitekert.
Na de mi a fészkes fülemüle csicsergését szóljak a "három haiku"-ra, amelyek közül - tudom, de megindokolni nem tudom, miért - egyik sem haiku?
Vagy egy másik versre, amelyben nem csak extenzív (azaz külsődleges formai) jegyeit nem látom versnek (ritmusképzés, összecsengések, formajegyek) de intenzíveket (ellentét, párhuzam, metafora, szimbólum, megszemélyesítés...) sem?
És ne röhögjek föl hangosan, amikor a fagy olvad egy vers címében és első sorában? Persze: ne! Hiszen nem szándékom megsérteni a jó szándékú és jóhiszemű szerzőt. Egészen komolyan – ezt már többször írtam, és mondtam is – százezerszer többet ér, ha valaki egy rossz vers megírásával foglalkozik, pár percen-órán-napon stb. át, mintha ezt az időt betöréssel, sikkasztás előkészületeivel, embertársai ócsárlásával vagy egyéb ilyen hasznot hajtó dolgokkal töltené.
De, már elnézést: ha valaki nem tudja, hogy a fagy nem olvad..., hogy ez képzavar… A fagyott izé (jég, mirelit, hó stb.) olvad. A fagy enyhül vagy enged, tehet mást is, de magyarul legalábbis nem olvad. És ez még csak nem is a stílus kérdése (lásd: hibás stílus, rossz stílus), hanem az édes anyanyelv beszéd szintű ismeretének kérdése... Persze, ha a szerző alsó tagozatos általános iskolás, akkor ez nyilván még megbocsátható.
Ezek a fránya szókapcsolatok olyan dolgok, mint például az, hogy írásban a jelzők felsorolása során a jelzők közé vesszőt teszünk a magyar nyelvben, de az utolsó jelző és a jelzett névszó közé nem. Mennyi ilyen hibával találkozom havonta! És aki nincsen tisztában a nyelvhelyességgel – és nem művészi eszközként, tudatosan használja a nyelvtani–stilisztikai hibákat, annak az írásával foglalkozzak a továbbiakban?
Ami a központozást illeti: engem borzasztóan megzavar, hogy az angol nyelv baromi kevés vesszőt használ. (Ennél jobban az zavar, ha a magyar nem használ vesszőt ott, ahol azt kötelező, ellenben használ ott, ahol annak helye nincs.) Még az összetett mondatok részmondatai közül is kispórolják (az angol nyelvűek) a vesszőt. Döntse csak el a nyálas (sic!) olvasó, hol kezdődik az újabb mellé- vagy alárendelt tagmondat mondjuk Thomas Mann József és testvérei angol fordításának 4 oldalnyi második mondatában...
Kimorogtam magam. De a lényeg (legalábbis számomra) ebben a morgásban: nagyon nem értek ahhoz, amit csinálok, és ez egyre jobban zavar (tehát lehet, hogy egyre jobban értek hozzá?)
Aztán „szemem elé kerül” (kicsit rásegítettem persze) Kosztolányi Dezső fordítása Aldo Palazesschitől A beteg forrás:
Kli, kli, kli,
klö, klö, klö,
khe, khe, khe,
khö, khö, khö,
k k k...

Tessék! Ez megint vers? Ja, költői eszközt használ! Egyszerre hangot utánoz és megszemélyesít, pedig „csak” a címből tudjuk, hogy a forrás a beteg. Azaz köhög, és talán még bugyborékol is a torka.
Igaz, a vers aztán folytatódik. Rímtelen, de ritmusa van: minden sora 3 szótag.

Én szegény
forrásom,
ó jaj, a
bánatod
szívem is
tépdesi.

stb...

Hehe...rötyögök magamban: Kosztolányi jobb, mint az eredeti...én ugyan nem tudok olaszul, azt azonban látom, hogy az olasz eredetiben vannak 4 szótagos sorok is. Kosztolányi fordításában meg nincsenek...ide internetes publikációban bőven elfér egy smiley, például egy csúfolkodó :-P
Nem engedek...előbb-utóbb csak rátalálok, mitől jó egy vers.
Tényleg: mitől jó egy vers?
Beütöm a google-ba. Tudják, ha begépeljük: 3+8, megmondja, hogy 11. Ha beütöm: „Hová menjek?” talál egy oldalt, ami megmondja. Beütöm: „Mitől jó egy vers?”
És ezt is megtalálja: ez a kérdés nem csak engem izgat. Más is gondolkozik ezen. Ennek illusztrálására ide is teszem az utalást Vörös István, a litera.hu-n megjelent versére (azaz vers-kvadrológiájára – van ilyen szó? Nincsen. Tetralógiának nevezik), amelyet a fenti keresés megtalált. Ítélje meg belőle az olvasó: Mitől jó egy vers?

Vers, kritika, verskritika

Vers, kritika, verskritika

Az utóbbi időben valami egyre jobban zavar.

Ha házat szeretnék építeni, általában tervezőhöz fordulok, vagy kész terv után építek/építtetek. Ha a torkom fáj, orvoshoz megyek, aki a tünetegyüttesből nálam sokkal jobb eséllyel következteti ki, mi a probléma oka, és a gyógymódra (általában) jobb valószínűséggel tud javaslatot adni, mint egy közgazdász. 

Ha jó zenére van szükségem, jó zeneszerzőhöz fordulok (például olyanhoz, akiről már évszázadok óta tudják mások, hogy jó). Ha egy vers bírálatát kell megejtenem...geológushoz, programozóhoz fordulok – magamhoz –, aki sosem tanulta, mit is lehet/kell keresni egy versben...illetve tanulta valamikor, középiskolás fokon.

És akkor a lapnak (a Hetediknek) beküldött versek között szembe jön egy szöveg, amelyik pont olyan, mint amit előtte kettővel olvastam (és szemmel láthatóan ugyanaz a szerző írta, ennek a felismerése azért néhány száz vers elolvasása után szokott menni): nincs neki általam felismerhető formája, a jelzős szerkezeteken kívül (mert azok azért vannak benne), nincsen benne általam felismerhető eszköz: megszemélyesítés, hasonlat, szimbólum, metafora, párhuzam, rím, alliteráció (ami rím) szövegritmus, anafora stb - hogy keverjem az alakzatokat egyéb stílusjegyekkel (és jelezzem is egyben: tudásom véges, és nem is nagy terjedelmű, azaz lehet benne az általam felismerhetőkön kívüli poétikai eszköz). 

És akkor mi alapján ítélem meg a verset? Ezt a verset, és a többit? Úgy mégis…

Oké. Keressünk valami könyvet, hiszen nagy az internet...és máris kiderül, hogy az irodalmi kritika mögött elméletek állnak. Mind összetett, kimunkált esztétikai elmélet Arisztotelesztől és Platontól Marxon és Engelsen (az egyszerűség kedvéért) valamint Elioton át Derridáig és Foucaultig (és alighanem mára már tovább). 

És mindegyik ilyen kritikai elmélet más szemszögből nézi ugyanazt a szöveget, amelynek - mellesleg - még az eredetével sincs tisztában sem az ítész (én), sem pedig - ezt sokszor világosan látom: a szerzője. Ennyi röpke 10 perc alatt kiderül, és még semmit sem tudok az elméletekről magukról, csak a könyvek címét, és némelyiknek a tartalomjegyzékét néztem meg… És visszatérve az előző mondatba rejtett állításra, amely szerint még a szöveg (vers?) szerzője sincs tisztában azzal, amit csinál, ide kívánkozik egy rövidke párbeszéd Moliére: Úrhatnám polgár című darabjából mintegy párhuzam (mint stilisztikai eszköz) gyanánt:

FILOZÓFIATANÁR: […] az emberi kifejezésmódnak mindössze két faját ismerjük: a prózát és a verset.

JOURDAIN ÚR: Csak a prózát és a verset?!

FILOZÓFIATANÁR: Úgy van, uram. Mindaz, ami nem próza: vers. Mindaz, ami nem vers: próza.

JOURDAIN ÚR: Hát amikor csak úgy beszél az ember, az micsoda?

FILOZÓFIATANÁR: Próza.

JOURDAIN ÚR: Hogyhogy? Mikor azt mondom: „Nicole, hé! Ide a papucsom, meg a hálósipkám!” – ez próza?

FILOZÓFIATANÁR: Úgy van, uram.

JOURDAIN ÚR: Teringettét! Negyven esztendeje beszélek prózában, de azt se tudtam, mi az!


Itt egy – nem csak a Hetedikben, de sok-sok más verses fórumon is – viszonylag gyakori, egyszerű példa: 

Amatőr versírók – és ezt kifejezetten nem pejoratív értelemben használom – sokan/gyakorta írnak haikut, mert „annak egyszerűek a szabályai” (valóban azok, legalábbis a formai szabályai): nem kell bajlódni rímekkel, hiszen a haiku kötelezően (!) rímtelen forma, a versnek mindössze 3 sorból kell állnia. Egy formai megkötés van, hogy (a nem szótag írásos, hanem betűírásos nyelveken) 5-7-5 szótagból kell állnia (ilyen sorrendben) a soroknak. Puff! Ez egyszerű. Ilyesmit bárki le tud írni, még én is.

Reggel fölkeltem,
és ablakot nyitottam.
Fáztam. Becsuktam.

Azt azonban többnyire nem tudják a haiku írók, hogy a forma betartásától még nem lesz jó egy haiku, sőt, többnyire még csak haiku sem lesz (hacsak nem véletlenül).

Ugyanis a versformában kötelezően kell szerepelnie egy olyan természeti jelenségnek, vagy természeti képnek is, amely a kínai-japán... (hogy milyen?... igen: kínai-japán, de ennek elemzése szétfeszítené nem csak ennek a rövid írásnak, de az én tudásomnak kereteit is!) gondolkodásban egy általános fogalmat, eszmét szimbolizál. Azaz: haikut lehetetlen írni a japán-kínai gondolkodás ismerete nélkül. Ez ugyanis olyan izét eredményez csak, mintha valaki csokitortát készítene, de nem ismerné a kakaót valamint az abból készülő csokoládét, ezért, hogy a torta sötét és mázas legyen, valami mással - hogy ne legyek triviális – például fekete, zsíros földdel tapasztaná körbe a megsült tésztát, majd sűrű pakurát (a kőolaj-lepárlás utolsó származékát) öntene a tetejére.

Ha ügyesen csinálja, a látvány lehet, hogy emlékeztetne csokitortára. Akár az első falatig...

És ez egy picike példa... hozzánk (Európa) a haikunál (térben) közelebb áll a szonett. A mai szonett-írók többségének szerintem fogalma nincs róla, mi a szonett. A szonett olasz népi tánc (mint sok egyéb versforma, vagy olasz, vagy francia, esetleg spanyol vagy német tánc. Megjegyzem a magyar versformák egy része magyar néptánc vagy népdal). Ebből származó módon ritmusa van. Ebből – tánczene-szöveg eredetéből következően jambikus. Ha nem jambikus, nem szonett, hanem valami más. Ráadásul a sorok még csak nem jambikusan ügetnek, hanem a közepük táján ritmustörés van bennük. Ha az nincs ott, az nem szonett, hanem szonettnek látszó dolog. Ezekhez képest pedig (tényleg!) mellékes dolog, hogy a volta (ami kötelező eleme a szonettnek: érzelmi-eszmei-logikai-hangulati fordulat a versben, anélkül...stb. lásd fentebb), a tercinák és kvartinák (Petrarca) vagy az utolsó két sor és a három kvartina (Shakespeare) között ott van-e.

Természetesen ez a fenti leírás nem szentírás; más sokkal több példát hozhatna, én Tandorit tudom hozni, aki ki- és beforgatta a szonett szerkezetét, rímképleteit (többféle van neki) stb... de tudta, mit csinál és miből csinálja.

Ilyesmik merülnek föl bennem megint, és újra, visszatérően, amikor a beküldött versek között néha értetlenül nézek: ezt hogyan gondolja a szerző?

Tandori tudta, mit csinál, mert tudatos alkotó volt, nagy tehetséggel. Más kérdés, hogy az olvasó bizony sokszor nem tudta, mit is csinál Tandori a versben, hiszen azt sem ismerte, amit ő tudatosan kitekert.

Na de mi a fészkes fülemüle csicsergését szóljak a "három haiku"-ra, amelyek közül - tudom, de megindokolni nem tudom, miért - egyik sem haiku?

Vagy egy másik versre, amelyben nem csak extenzív (azaz külsődleges formai) jegyeit nem látom versnek (ritmusképzés, összecsengések, formajegyek) de intenzíveket (ellentét, párhuzam, metafora, szimbólum, megszemélyesítés...) sem?

És ne röhögjek föl hangosan, amikor a fagy olvad egy vers címében és első sorában? Persze: ne! Hiszen nem szándékom megsérteni a jó szándékú és jóhiszemű szerzőt. Egészen komolyan – ezt már többször írtam, és mondtam is – százezerszer többet ér, ha valaki egy rossz vers megírásával foglalkozik, pár percen-órán-napon stb. át, mintha ezt az időt betöréssel, sikkasztás előkészületeivel, embertársai ócsárlásával vagy egyéb ilyen hasznot hajtó dolgokkal töltené.

De, már elnézést: ha valaki nem tudja, hogy a fagy nem olvad..., hogy ez képzavar… A fagyott izé (jég, mirelit, hó stb.) olvad. A fagy enyhül vagy enged, tehet mást is, de magyarul legalábbis nem olvad. És ez még csak nem is a stílus kérdése (lásd: hibás stílus, rossz stílus), hanem az édes anyanyelv beszéd szintű ismeretének kérdése... Persze, ha a szerző alsó tagozatos általános iskolás, akkor ez nyilván még megbocsátható.

Ezek a fránya szókapcsolatok olyan dolgok, mint például az, hogy írásban a jelzők felsorolása során a jelzők közé vesszőt teszünk a magyar nyelvben, de az utolsó jelző és a jelzett névszó közé nem. Mennyi ilyen hibával találkozom havonta! És aki nincsen tisztában a nyelvhelyességgel – és nem művészi eszközként, tudatosan használja a nyelvtani–stilisztikai hibákat, annak az írásával foglalkozzak a továbbiakban?

Ami a központozást illeti: engem borzasztóan megzavar, hogy az angol nyelv baromi kevés vesszőt használ. (Ennél jobban az zavar, ha a magyar nem használ vesszőt ott, ahol azt kötelező, ellenben használ ott, ahol annak helye nincs.) Még az összetett mondatok részmondatai közül is kispórolják (az angol nyelvűek) a vesszőt. Döntse csak el a nyálas (sic!) olvasó, hol kezdődik az újabb mellé- vagy alárendelt tagmondat mondjuk Thomas Mann József és testvérei angol fordításának 4 oldalnyi második mondatában...

Kimorogtam magam. De a lényeg (legalábbis számomra) ebben a morgásban: nagyon nem értek ahhoz, amit csinálok, és ez egyre jobban zavar (tehát lehet, hogy egyre jobban értek hozzá?)

Aztán „szemem elé kerül” (kicsit rásegítettem persze) Kosztolányi Dezső fordítása Aldo Palazesschitől  A beteg forrás:

Kli, kli, kli,

klö, klö, klö,

khe, khe, khe,

khö, khö, khö,

k k k...


Tessék! Ez megint vers? Ja, költői eszközt használ! Egyszerre hangot utánoz és megszemélyesít, pedig „csak” a címből tudjuk, hogy a forrás a beteg. Azaz köhög, és talán még bugyborékol is a torka. 

Igaz, a vers aztán folytatódik. Rímtelen, de ritmusa van: minden sora 3 szótag.

Én szegény

forrásom,

ó jaj, a

bánatod

szívem is

tépdesi.


stb...


Hehe...rötyögök magamban: Kosztolányi jobb, mint az eredeti...én ugyan nem tudok olaszul, azt azonban látom, hogy az olasz eredetiben vannak 4 szótagos sorok is. Kosztolányi fordításában meg nincsenek...ide internetes publikációban bőven elfér egy smiley, például egy csúfolkodó :-P

Nem engedek...előbb-utóbb csak rátalálok, mitől jó egy vers.

Tényleg: mitől jó egy vers? 

Beütöm a google-ba. Tudják, ha begépeljük: 3+8, megmondja, hogy 11. Ha beütöm: „Hová menjek?” talál egy oldalt, ami megmondja. Beütöm: „Mitől jó egy vers?”

És ezt is megtalálja: ez a kérdés nem csak engem izgat. Más is gondolkozik ezen. Ennek illusztrálására ide is teszem az utalást Vörös István, a litera.hu-n megjelent versére (azaz vers-kvadrológiájára – van ilyen szó? Nincsen. Tetralógiának nevezik), amelyet a fenti keresés megtalált. Ítélje meg belőle az olvasó: Mitől jó egy vers?

Steven Wallace: Egy feketerigó tizenhárom nézete - elemzés

Steven Wallace: Egy feketerigó tizenhárom nézete - elemzés


Az Egy feketerigó tizenhárom nézete amennyire az imagism, annyira a kubizmus szülötte is, és ezeken túl is különböző hatások (a zen buddhizmus és a japán haikuk) eredője.

A vers, miközben természetleírás, ugyanakkor azt is bemutatja, hogyan is lehet egyazon dolgot szinte végtelenül sokféle módon megközelíteni, megfigyelni és leírni.
A versnek a természet és az egyszerűség a fő elemei. A közönséges madár, mint központi szereplő bemutatása, rávilágit a hétköznapi dolgok különlegességére. Átvitt értelemben a különböző nézetek jelentik azt is, hogy amint egy feketerigót is szemlélhetünk számtalan nézőpontból, gy egy-egy ember sem egyszerűsíthető le egyetlen sémává.
A versben - noha alapvetően imagista vers - mégis szimbólummá alakulnak az egyes szerepek: a feketerigó a beszélő tudatosságát szimbolizálja: ez az egyetlen figura, amely összekapcsolja egymással a vers tizenhárom szakaszát. A sárgarigó a gazdaság szimbóluma. A Noble accent pedig a tudásé.

A vers hasonlatot is használ: "Három elme voltam, mint egy fa" (három ága). (A második versszakban).

Az allúzió egy történetileg, vagy kultúrálisan jelentős személyre, helyre, dologra vagy eszmére való utalás. A háromszoros elme itt Freud id,ego és superego -jára utal (három elme).

A metafóra olyan alakzat (figure of speech) amelyben beleértett (implicit) hasonlat van különböző objektumok között. Ilyen a feketerigó, amikor "it was a small part of a pantomime."

A költői képek (imagery) lehetővé teszik mind az öt érzék használatát: "And it was going to snow" felidéz egy havas délutánt, folyamatos várakozással a havazásra, amely a délután minden pillanatában éppen megindul. Ez egy végtelenített pillanat.

A versben belső rímek találhatók: "The only moving thing" (ing) illetve az r hang gyakorisága a pl. a "In which there are three blackbirds." sorban. A vers ellenben szabadvers. Él a soráthajlásokkal, ahol a gondolat nem áll meg a sor végén. A vers szakaszokra (stanza) osztott szabadvers. Nincsen ritmus-, rím mintázata, noha (mint láttuk) rímek előfordulhatnak benne, sőt az ismétlések - mint költői eszközök a párhuzam kifejezésére szintén rímeket (önrím) is eredményeznek a (IV. stanza). Egyes stanzái római számokkal vannak sorban számozva, mintha stációkat látnánk. Így a vers egésze egyféle módon allúzió a passióra is. Ugyan a Passiónak 14 stációja van, de a római sorszámozás megengedi az allúziót. Melyek ezek a stációk? Értelmezhetjük őket úgy is, mint egy kép megragadására tett kísérletsorozat 13 próbálkozásának állomásait. Ily módon maga az egész vers válik a lényeg megragadásának folyamatát leíró úttá. Másrászt a római számozás Eliot Ezra Pound Cantosainak számozásán át visszanyúlik Dantéig (legalábbis az én fejemben). Közel sem vagyok benne biztos, hogy ez Stevens Walace-nál szerepet játszott.
Az egyes versszakok közül néhány akár önmagában is megálló vers lehetne. Egyetlen motívum, a feketerigó motívuma kapcsolja össze őket, ahogyan azt a vers címe ígéri, a tizenhárom nézet mind különböző.

Ez a fajta összetett látásmód Picasso képeit idézi fel, amelyeken ugyanazt a dolgot (pl. arcot) egyszerre látjuk szemből és profilból is. A természeti képből az elmén keresztül a lényeget bábfiguraként tükröző, sdortatott figurán keresztül az emberek kapcsolatán át vonul a szimbólum, stanzánként más jelentést kapva: a IV stanzában a feketerigó az emberi lényeg. Az V.-ben Platón ideáinak árnyképe barlangból szemlélve, a hetedikben a gazdagság utáni hajszával szembeállított élet szimbóluma. Később, mint ismereteink határát kijelölő, jeleniok meg, majd fenyegető rém-árny, amelynek csak jelenlétét érezni a XI.-ben.

A vers keretes szerkezetűnek tekinthető. Az első versszak hideg mozdulatlansága a havas hegyekkel, amelyekben szürreálisan nagyra nő az egyetlen mozgó dolog a vers hiperbolikus nagyító üvegén keresztül, a feketerigó szeme. Az utolsó stanza visszatér a nyitó képhez immár körbe érvén az összes stáción: a rigó itt már mozdulatlan. Már szeme sem mozdul. mégis közelebb van hozzánk, mint az első képben, ahol csak távcsővel láthattuk. Már itt ül az ablak előtt a faágon és vár.

Mint a halál.


Gandalf és a mennyezet

Gandalf és a mennyezet

Nem kell nagy bátorság annak kijelentéséhez, hogy a legtöbbünk emlékezetében ott él a jelenet, amelyben Ian McKellen, Gandalf szerepében beüti a fejét Zsákos Bilbó csillárjába.
Úgy hiszem, a házban játszódó jelenetek leforgatásához két díszletet építettek. Egy emberléptékűt, és egy hobbitléptékűt. Általában azt láthatjuk, hogy a hobbitok számára az emberléptékű világ félelmetesen nagy, az embereknek pedig a hobbitok világa szűk. Az emberméretű Gandalf kénytelen lehajtott fejjel, behúzott nyakkal, le-lehajolva közlekedni a hobbitoknak oly lakályos otthonban.
A magyar irodalom világában is vannak olyan személyek, szervezetek és orgánumok, akik, és amelyek varázslónak, óriásnak látszanak, és persze vannak a félszerzetek: a kicsik, a hobbitok.
Ám sokszor felvethető a kérdés, hogy ez nem csupán a díszleten és a kamera mozgásán múló látszat-e?
Közhelyességig ismételt igazság az, hogy József Attila sikertelen volt egész életében. Hobbit testbe kényszerített óriás. Radnótit, és másokat is igyekeztek „zsugorítani”,
jelentéktelenné, felejthetővé és felejtendővé tenni. Biztosan állíthatom, hogy Peter Jackson filmjében teljesen átlagos testmagassággal bíró színészek játszottak. Nem különböztek ők egymástól jobban, mint az utcán véletlenszerűen egyidőben sétáló emberek. Mindannyian emberléptékű színészek, akik megjelenítették Tolkien mítikus világát.
Az, hogy a szereplők némelyikét óriásnak, némelyikét törpének látjuk, csupán a filmes eszközök alkalmazásán múlik. Szemfényvesztés. Vagy csalás, ha negatívan közelítem. Nyilvánvaló, hogy a film készítői nem akart senkinek sem ártani, amikor ennek a mitikus világnak a léptékeit megteremtették. Azonban egészen mások a motivációk, amikor a mi apró országunkról, s az abban létező apró kultúráról beszélünk. Mitől is apró ez? Csak attól, hogy mint piac, igen kicsiny. Amíg egy angol, vagy amerikai költő kötetét nyilvánvalóan ki lehet adni nyereségesen is, addig ez a mi világunkban kizárt. De nem csak a líra, hanem az epika, a publicisztika és az értekező irodalom termésének jelentős része is olyan piacra készül, ahol képtelenség gazdaságosan megjelentetni azokat.
Szépirodalmi művek írásából, és azok kiadásából a piaci törvényszerűségek alapján sem meggazdagodni, sem sikeressé válni, de még csak megélni sem lehet. Pusztán a tényleges vásárlóerőre, a bárki számára elérhető (?) piaci lehetőségekre tekintve azt mondhatjuk, az ilyesmi csakis veszteséges lehet.
Ha úgy vesszük, az irodalmi életben „termelt” alkotások igen jelentős hányada eleve piacképtelen, legalábbis, ami a bennük rejlő üzleti lehetőségeket illeti. Ha pedig az olvasó nem azonos azzal, aki végső soron megfizeti az alkotást (vagyis inkább azt, hogy az alkotó újra és újra alkothasson), akkor nem piaci alapon dől el a művek és alkotók sorsa sem. Felvethetnénk, hogy döntő jelentőségű lehetne az olvasottság. Ám már az is sajátos szelekciók mentén dől el, hogy mit olvashat az olvasó.
S ha tudjuk, hogy az állam a művészeti élet legjelentősebb mecénása, nem nehéz felidéznünk a huszadik század különféle korszakait.
Látható, hogy vannak e piacon óriásaink. Személyek, szervezetek, orgánumok.
Ezért is van az, hogy ami a mai magyar irodalomból viszonylag sokakhoz eljut, jelentős részben kontraszelektált válogatás a kortárs alkotók munkásságából. Míg némelyek gyakran jutnak a közlés lehetőségéhez, mások soha. Míg egyeseket támogatnak ebben, mások nem kapnak lehetőséget.
A kép bonyolult. Sauron és Gandalf egyaránt emberléptékű varázslók, de míg Gandalfban a jót, addig Sauronban a gonoszt fedezhetjük fel. A minket körülvevő világban is van jóság és gonoszság. Ezek nem különülnek el oly élesen és tisztán, mint egy filmben. Még egy-egy emberben is jelen lehet mindkettő, s nem tudhatjuk, mikor melyik kerekedik felül.
Én sem akarok általánosítani. Nem állíthatom, hogy a „kicsik” jók és szerethetők, akár a hobbitok. Azt sem, hogy a nagyok önzőek és gonoszok, mint Sauron. De azt állíthatom, és állítom is, hogy a mi világunkban is élesen elkülönítik a hobbitokat és a varázslókat. A senkiket és a valakiket.
A Gyűrük Ura legnagyobb szereplője a kicsi Zsákos Frodó. Egy hobbit, aki mezítláb jár.
Még Gandalf sem meri az ő terhét hordozni.
A huszadik századi magyar irodalom legnagyobbjai közül fentebb kettőt már megneveztem, de folytathatnánk a végtelenségig. Hobbitnak láttatott, hobbit-léptékű életbe kényszerített óriások éltek, és ma is élnek közöttünk. Az ő számukra külön, mindennapos nehézséget okoz, hogy lehajtott fejjel, behúzott nyakkal, folyton lehajolva kell kerülgetniük a csillárokat abban a világban, ami nem egyezik az ő léptékükkel. De vannak óriásnak látszó kicsik is, akik magaslatokra másznak, vagy mások vállára állnak, hogy nagynak látszanak.
Az alkotás kommunikáció, amiben igen intenzíven él a vágy arra, hogy visszhangra, válaszra találjon. S persze, minden alkotó megerősítést, dicséretet, vállveregetést kíván kapni. A merészebbek díjakat, és pénzt is. A legmerészebbek hatalmat is, hogy ők mondhassák meg, ki hobbit, és ki óriás.
Sokan meg is kapják ezt a hatalmat. Néhányan etikusan élnek vele, de többen gátlások nélkül.
Miért fontos mindez a mi számunkra?
Úgy hiszem, felnőttünk a plafonunkhoz. Olykor már lefejeljük a csillárt. Szerzőink között, ide értve a szerkesztőinket is, valójában sokan nagyobbak e hobbit-világ léptékeinél. És hiszem, hogy A Hetedik is nagyobbra tud nőni, mint ahol most a plafon van.
Szép lenne áttörni a plafont. De még szebb talán, ha egyszerűen kilépünk az ajtón a magas ég alá, ahol nincs korlát fölfelé.
Ez a célunk. A mindennapok feladatainak sűrűjében, a különféle apró és nagy gondok megoldása közben ritkán emeljük fel a tekintetünket, hogy szemügyre vegyük a tágas horizontot, vagy az ég magasát. De valójában tágas és magas a tér, ami a rendelkezésünkre áll.
Vannak Sauronjaink, akik nem akarják megengedni, hogy e hobbit-létet kinőjük. S vannak társaink, akik nem akarják elhagyni Hobbitfalva határait. A mesében Frodó eljut a céljáig, bár utóbb ebbe belepusztul. A valóságban sok alkotót elpusztítottak, másokat az önpusztításba taszítottak, ám a műveik olykor (messze nem mindig) mégis eljutottak a célig. Van, akit az elfojtottság a vonat kereke alá lök, van, akit az alkoholmámorba. Van, akit agyonvertek, főbe lőttek, vagy egyszerűen csak ellehetetlenítettek. Ilyen a mi huszadik századunk, ami varázslatos módon velünk él ma is.
De azt Frodó is tudta, hogy menni kell. Menni kell, még ha gyilkosan erőltetett is a menetelés.
Így tehát mi is megyünk tovább. Némelyeknek talán sikerül járható utat törnünk.
Bizonyára, el lehet hallgatni a létünket. Le lehet sajnálni minket. Frusztrálttá lehet tenni minket, jelentéktelenné zsugorítva. De az ég tágas, és a plafon csak egy mese, amit azért találtak ki, hogy lehajtott fejjel járjunk, és azokat higgyük óriásnak, akiket annak mutatnak, vagy akik annak mutatják magukat.
A huszadik század véget fog érni, talán még az én életemben. És mindenki érteni fogja, hogy a díszletek léptékei és a kamera mozgatása nagynak és kicsinek láttathat, de nem tehet sem ezzé, sem azzá. Amikor a jelmezt levesszük és lemossuk a sminket, és csak emberek vagyunk, akkor derül ki, hogy ki mekkora.
Sok kicsi van közöttünk, akik valójában óriások.

Mint az imádság

Mint az imádság

Bevezetés a funkcionális verstanba

Az ima mibenlétét sokan nem értik, mivel azt a különféle hagyományok és szokások
szövevénye fedi el. Sokan teljes joggal gondolják úgy, hogy az ima nem más, mint nagyon
régi kegyes szövegek felmondása, olyan szövegeké, amelyeknek „ámen” van a végén. Mintha
valami archaikus „szkript” lenne, olyan előre megírt telefonos szöveg, amelynek a gyakori
elmondása valamiféle szellemi valutaként jó pontokat eredményez az imádkozó végítéleti
számláján.
Az alábbiakban a költészetről akarok szót ejteni, de okkal kezdem az imádság témájával.
Mi is az imádság? A Biblia szerint beszélgetés Istennel. Az imádkozónak feltételeznie kell,
hogy Isten létezik, s vele lehet beszélni. Sőt, azt is feltételeznie kell, hogy választ fog kapni.
Ha ugyanis Isten nem létezik, a beszélő bolond, hiszen nem létező személyhez intézi szavait.
Ha Isten létezik, de nem lehet vele beszélni, mert túl távol van, vagy öreg és süket, akkor a
beszélő ismét csak bolond, hiszen hiábavalóan beszél. Ha Isten létezik, és nem is süket, de
nem válaszol, akkor megint csak bolond az imádkozó, hiszen értelmetlen olyasvalakihez
beszélni, aki nem ad választ.
Ha ugyanis az imádság beszélgetés - azaz kommunikáció -, akkor a beszélő, mint
kommunikáló fél, valamit el akar érni annál, akihez beszél. Nincs más mód arra, hogy
kommunikációnk eredményes és értelmes volta felől meggyőződjünk, minthogy választ
megkapjuk.
Így például, ha az imádkozó lelkiismeretét bántja valami bűn, ami miatt nyugtalan, s e bűnre
megbocsátást kér, akkor okkal vágyik a válaszra, miszerint Isten megbocsátja azt a bűnt.
Visszatérve tehát az egyszerű ima kérdésére, nézzük, mit mondasz el egy olyan barátnak,
aki nagy hatalommal bír, és esetleg segíthet rajtad? – Elmondod, hogy milyen segítségre van
szükséged. Esetleg kifejezed a háládat egy korábbi segítségért. Elmondod, mi bánt, miben
hibáztál, mire kérsz bocsánatot. Hosszú a lista. A lényegi elv az, hogy személyes és aktuális
ügyek. És ha jó a viszony közted, és a között, akihez beszélsz, a megszólalásod nem
mesterkélt, nem szertartásos, hanem természetes, közvetlen, emberi. Olyan, mint ha egy
baráttal beszélnél.
De hogy jönnek ide az előre megírt imák?
Tradicionális imaszövegeket minden vallásban alkalmaznak. De az ilyen imákhoz hasonló,
előre írt szövegeket számos spirituális gyakorlatban, vagy pszichikai hatást célzó kurzusban
alkalmaznak. A szónak ugyanis ereje van. Állítólag, az agyunkban a beszédközpont olyan
módon ágyazódik be, hogy az egyéb agyi központok működésére is hatást tud gyakorolni.
Így, aki folyton arról beszél, hogy ő sikertelen, az a döntő pillanatban nem lesz képes
megfelelően teljesíteni. Aki folyton arról beszél, hogy ő gyenge és beteg, az valóban
könnyebben megbetegszik. És aki arról képes beszélni, hogy ő sikeres, az könnyebben ér el
sikert. S persze, aki folyton megvetéssel beszél másokról, az meg is lesz arról győződve, hogy
kiválóbb és értékesebb másoknál.
A jól komponált „mondóka” tehát képes hatni arra, hogy milyen az attitűdünk
önmagunkhoz és a világhoz. Vallásos szóhasználatban „megvallásnak” is nevezik azt, amikor
valaki a „célszerű” kijelentéseket mondja ki önmagáról, a helyzetéről. Misztikus is lehet ez a
jelenség, de a legtermészetesebb, a szaktudományok által jól dokumentált pszichés
jelenségként is jól értelmezhető.

Egyes gyakorlatokban cél, hogy a megfelelő szöveg ismételgetése, mantrázása önkívületbe
ejtse a mantrázót, vagy imádkozót. Ezt az önkívületet szellemi megtapasztalásnak tekintik.
Egyfajta találkozásnak Istennel, vagy istenekkel, szellemekkel, ki hogyan hisz. És ez az
önkívület lehet oly kívánatos, mint az alkohol, vagy a drog. Szenvedéllyé válhat nagyon
könnyen.
Ez annyira általánosan emberi, hogy minden kultúrában megjelenik. A dzsappa füzér épp
olyan célt szolgál, mint a rózsafűzér. A kerengő dervis épp azt az önkívületet keresi, mint
amit egyes karizmatikus keresztények az európai szemnek bizarr önkívületükben. Eltérőek a
formák, de a tartalom változatlan.
Természetesen gyakori az az eset is, amikor úgy érzi a beszélő, hogy azt az előre írt szöveget
szinte helyette fogalmazta meg valaki. Ilyen esetekben lehet ez őszinte és valós
kommunikáció. De ez különösen szerencsés pillanatokban van csak így.
Tehát az imádkozó a saját pszichéjére biztosan hat. Innen az a megközelítés, hogy az
imádkozás nem más, mint a saját lelkiállapotunk manipulálása.
Persze, egy jó beszélgetés is hat a saját pszichénkre, de azért a beszélgetést úgy képzeljük el,
hogy az kettő, vagy több résztvevő interakciója, amelyben elsősorban egymásra kívánnak
hatni.
Ezért szükségszerű tehát, hogy az imádkozó létezőnek, megszólíthatónak feltételezze Istent,
s feltételezze azt is, hogy válaszol.
Az előre írt imaszöveg ismételgetése fakadhat helyes motivációból, de nem nevezném valós
beszélgetésnek. Isten már bizonyára sok száz milliószor hallotta ezeket. Ha pedig ő olyan
valaki, akivel lehet kommunikálni, akkor bizonyára sokkal inkább kíváncsi a mi saját
szavainkra.
Sokszor mondják a meg nem értett művészi alkotásról is azt, hogy öncélú. Lehetséges,
hogy az adott alkotás valóban öncélú. De véleményem szerint többnyire inkább arról van szó,
hogy a megszólított fél nem érti azt, amit a művész mondani akar. A közös nyelv hiánya
miatt, vagy az érdektelenség miatt nem jön létre valódi kommunikáció.
A művészet természetéből fakadóan kerüli az öncélúságot. A művész nem magának akar
valamit elmondani, hanem a közönségének.
Elsősorban az előadóművészetekben van közvetlen, akár azonnali visszacsatolás. De sok
olyan művészi tevékenység van, amikor a közönség nincs jelen. Az írók, költők, a
képzőművészek, a zeneszerzők, de még a filmkészítők is a közönséggel való közvetlen
kapcsolat nélkül, mintegy magányosan alkotnak.
Szép dolog elmondani egy szép verset, megnézni egy festményt, meghallgatni egy
zeneszámot csak úgy, a magunk épülésére. De amint valaki ilyesminek a megalkotásába kezd,
máris felébred benne a vágy, hogy eljusson másokhoz az üzenet. Hiszen az ember társas lény,
akiben él a közlési vágy. A szociális kapcsolatok megléte, vagy hiánya, jó, vagy
diszfunkcionális működése nagyban hat a testi és lelki egészségünkre. A magány megbetegít.
A visszhangtalanság pedig maga a magány.
A művész, amikor alkot, kommunikálni próbál. Adott esetben úgy, hogy a közönségével
nincs kapcsolatban. De hinnie kell, hogy a közönsége létezik, megszólítható, és választ is ad.
Olyan ez, mint az Internet előtti időkben a levélírás, amikor a papírra vetett sorainknak időre
volt szükség, hiszen a levélpapírnak fizikailag el kellett jutnia a címzetthez. Mégis, micsoda
izgalommal írtuk szerelmesleveleinket, és vártuk rá a választ! Kommunikáció volt ez, csupán
„technikai okokból” várni kellett az üzenet célba jutására, és a válasz megérkezésére.
Így vannak az írók, költők, képzőművészek, zeneszerzők. Azok a művészek, akik a
közönséggel nincsenek azonnali interakcióban az alkotás folyamata, vagy annak
kulcsfontosságú fázisai közben.
Habár profán módon, de mégis olyan az ő munkájuk, mint az imádság: azt szólítják meg,
aki fizikailag nincs jelen, akit nem látnak, és akiről nem tudhatják, hogy válaszol-e. Mégis
azzal a szenvedélyes hittel „fogalmazzák levelüket”, hogy arra majd válasz érkezik.
Az olvasót nem istenítjük, de szeretjük. Ő az a távoli szerelmünk, akihez szólni akarunk,
mint rég, a posta által szállított levelekkel. Szól persze a művész önmagához is, és szól
Istenhez is. A végső oka a megszólalásnak a remény, hogy válasz érkezik.
Nem szólhatok minden művészeti ág nevében. De azt elmondhatom, hogy egy irodalmi
alkotást nem az tesz értékessé, ha valamiféle szakmai hagyományt követ. Hiszen a
„miatyánk” hatmilliomodik előadása általában nem hordoz olyan erőt, mint a saját szavakkal
eldadogott vallomás. A művészet az, amikor mi magunk dadogjuk össze az üzenetünket.
Hiszen ez emberi, mély és személyes.
Aki jobban érzi magát a szakmai klisék megbízhatóan színvonalas alkalmazásában, az
foglalkozzon csasztuskafordító! Az szakmai rutint igényel. Viszont egy csasztuska fordítás
csak annyira személyes üzenet, mint egy újólag elmondott, de régi imaszöveg. Nem
megfogalmazása egy új üzenetnek, hanem interpretálása egy már meglévőnek.
Aki viszont a személyes közlés erejét keresi, annak vállalnia kell, hogy olyasmit, és úgy
próbáljon elmondani, amit és ahogy mások még nem próbálták. Legalábbis, hatmilliószor
biztosan nem.
Dadogós lesz? Olykor igen. Máskor viszont kristálytisztán, és tű pontosan szólal meg.
Ha így, ha úgy: emberi. Hiszen ember kommunikál emberrel, vagy Istennel, ahogy épp a
helyzet adja.

Előszó a funkcionális verstanhoz

Előszó a funkcionális verstanhoz

 

Verstant ritkán ír egyetlen ember. Én sem vállalkozhatom rá. Amit írok, az a szó megszokott értelmében nem lesz verstan. Inkább egy másféle szemlélet alapvetése. De mivel sok éve foglalkoztat a gondolat, hogy a verseket a szokásostól eltérően, életszerűen, működésüket fókuszba állítva kell vizsgálni, ezért megteszem az első kapavágásokat.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy mit tudnak, és mit nem tudhatnak a verstanok!
A tisztességesebb verstani tanulmányok vállalják azt a tényt, hogy képtelenek pontosan definiálni vizsgálódásuk tárgyát. A verstan tehát mind ez idáig olyan tudomány, amely nem képes megfogalmazni, hogy mi is területe.
A magyar vers szó eredetét a „verse” kifejezésből vezetik le. Ezt sokszor a jambikus (öt lábas) versformával kötik össze, mivel állítólag ezzel összefüggésben kezdték e szövegformára a „verse”, magyarul: vers kifejezést használni.
Ám ez lényegtelen. A verstanok irodalomtörténeti és irodalomelméleti síkokon vizsgálódnak elsősorban, és a formát (morfológia) tekintik értelmezhetőnek. A verstanászok ezért is kedvelik elsősorban a latinos versformákat, továbbá az ütemhangsúlyos, vagy legalább formailag recitatív, ismétlődő forma-szekvenciákat alkalmazó szövegformákat. Így a verset a szótag szintjéig vizsgálják, noha a szótagok többsége olyan alkotóelem, amely értelmetlen építőköve az értelmes szövegnek.
A verstanászok ezért is vannak sokszor feszült viszonyban a szabadversekkel, prózaversekkel, képversekkel, hangköltészettel, és más, a formát másként alkalmazó verselési módokkal. Hiszen a szokásos „szerkezeti” elemzéssel ezek nem értelmezhetőek.
A meggyőződésem az, hogy ez a vizsgálati mód már akkor tévútra jut, amikor a verset értelmezni akarja. A szerkezet olyan, mint egy épület, amely lakatlan. Ahogy egy épület is a funkciótól nyer értelmet, amikor „belakják”, használatba veszik, úgy a vers kapcsán is az a legfontosabb kérdés, hogy mire jó.
A nyelv egy nagyon bonyolult, színes, és folyton változó kifejezőeszköz-rendszer. A szavaknak és mondatoknak nem csupán elsődleges értelme van, hanem a szöveg és a helyzet összefüggéseiből adódóan sok jelentési sík működik egyszerre. Másodlagos és mögöttes tartalmak, meta-tartalmak. Szándékolt, vagy szándékolatlan másodlagos és kettős értelmek. Elvileg az életünk minden vetülete verbalizálható. Elvileg minden megfogalmazható.
A vers sem más, mint a nyelv használata. Mire is használjuk a nyelvet? Arra, hogy a közlendőnket elmondjuk. A beszéd és az írás által kódolunk tényeket és érzéseket, bizonyosságot és kétséget úgy, hogy közben azt reméljük, a létrejövő szöveg megfelelően dekódolható lesz.
A verselés nem más, mint ennek a kódolásnak sokféle speciális megoldása. A vers akkor nyer értelmet, csak úgy bír funkcióval, ha kísérlet arra, hogy pontosabban, hatásosabban, mögöttes jelentéseiben teljesebben mondja el azt, amit máskülönben hétköznapi szövegben is elmondhatnánk. Ha a vers nem mond többet, mint a hétköznapi módon megalkotott szöveg, akkor szükségtelen. Miért lenne hasznos bonyolult, szokatlan szövegeket alkotni, s e feladatra megbecsült embereket kinevelni, ha a létrejövő vers nem mond többet, mint amit bárki könnyedén elmondhat?
A versnek tehát az a funkciója, hogy új, mélyebb, hatékonyabb és hatásosabb kódolási és dekódolási módokat nyújtson a közlendőkre.
Jóllehet a verselés és a költészet egymással helyettesíthető fogalmak, csak úgy, mint a vers és a költemény, én itt és most önkényesen, mégis különbséget teszek. Ez a különbségtétel egyszeri, pontatlan és elnagyolt. De egy szűken behatárolt célnak megfelel.
Mivel bizonyos fokig a formaelvű verstanokon szeretnék túllépni, versnek nevezem a formai szempontból versnek látszó szöveget, függetlenül attól, hogy milyen jelentéshordozó képességgel bír.
A formától függetlenül pedig költeménynek nevezem azt a szöveget, ami többet mond a hétköznapi beszédnél.
Jó esetben a vers és a költemény egybeesik. De nincs feltétlenül így. Sokan „gyártanak” verseket jó érzékkel bizonyos formák kitöltésére, nem lebecsülendő szaktudással és jártassággal. Őszintén szólva, főleg a klasszikusnak nevezett (latinos) formák alkalmazásához megfelelő iskolázottság és műveltség szükséges, amit csak kevesen képesek önképzéssel magas szinten elsajátítani. Azonban, aki ebben jó teljesítményt mutat, azt könnyen befogadja az irodalmi elitek némelyike, attól függően, hogyan sikerül a kapcsolatok kiépítését elkezdenie.
Költő lehet edukált ember épp úgy, mint e téren iskolázatlan. Ahogy a képzőművészetekben is van „naiv” és „népi” művész, úgy a tehetségnek a költészetben sem forrása az iskolázottság. A nyers tehetség egyfajta őserő, ami azonban nem teljesedik ki, ha a tehetséges ember nem pallérozza magát. Nem gondolom, hogy a versformák aprólékos ismerete elengedhetetlen szükséglet. De az igényes irodalom olvasása, és általában a kultúra, azon belül a színvonalas irodalom „fogyasztása” nélkülözhetetlen minden tehetség számára. Csak úgy bontakozhat ki.
A költő kénytelen folyton azt keresni, hogy hogyan tehetné pontosabbá, erőteljesebbé azt a kifejezésmódot, amelyet képes alkalmazni.
Látható, hogy sem ebből, sem abból az irányból nem lehet igazán közel jutni a teljességhez. A jó versfaragó könnyebben ér el pillanatnyi sikereket. A tehetséges költő sorai tovább hatnak.
Úgy gondolom, inkább egy képzetlen tehetség, mint egy tehetségtelen szakiparos ragadhatja meg a költészet lényegét. A képzetlen ember képezhető. Ha tudatában van a felelősségének, keresni fogja a módját annak, hogy egyre jobban fogalmazza meg a szinte megfogalmazhatatlant. Az iparos viszont a könnyű sikerért, a forma megfelelőségéért lemond arról, hogy igazán mélyre ásson önmagában, a témában, a nyelvi lehetőségekben.
Számomra az a vers képvisel értéket, ami költemény is. Ezért használom azt a fanyar meghatározást olykor, hogy „versnek látszó szöveg”. Ezen azt a versszerűséget értem, ami nem költemény.
Az európai festészet (és részben a szobrászat) egy jellegzetes korszaka a manierizmus. Ez, a reneszánsz és a barokk közé ékelődő korszak, olyan „mesterek” munkásságát öleli fel, akik a nagy reneszánsz mesterek „manírjait” alkalmazták. Mondhatjuk, hogy ezek a mesterek jó iparosok voltak, akik könnyen és jó áron tudták piacra dobni alkotásaikat. Azonban a „könnyű megoldások” többnyire feledhető és feledendő művek sokaságát eredményezte. Szabályokat követtek, szabályszerű megoldásokat hoztak létre, amelyekben a manírok, azaz a követett szabályok fontosabbá váltak, mint az üzenet. Nem küzdöttek meg a kódolás-dekódolás problémáival, hiszen azt gondolhatták, hogy erre kész szabályokat kaptak. És bár e korszak nem volt rövid, az emberi és művészi kifejezési törekvések nagy történetében viszonylag jellegtelen epizód maradt.
A versek és költemények értelmezése szempontjából is fontos tanulsága van ennek. Amint a forma céllá és követelménnyé válik, elvész a lényegi funkció: a teljesebb közlés módjának a keresése.
Amikor egy művész felhagy a kifejezésmódok kutatásával, a kínlódással, hogy túllépjen önmagán, már nem művész többé, csak mesterember. S lehet, hogy kiváló mester, aki jól értékesíthető műveket hoz létre, de lemondott arról, ami minden művész hivatása kell, hogy legyen.

Itt és most szeretnék egy újabb gondolat bevezetéseként egy merész állítást megfogalmazni. Kérlek, ne tartsd blaszfémiának! Isten tudta, hogy az ember bűnbe fog esni. (Ez az állítás az én ismereteim szerint teológiai értelemben megáll).
Miért is volt nyilvánvaló, hogy az ember áthágja az egyetlen tiltást? Azért, mert az ember kíváncsi és kreatív. Az ember tudatában van az esendőségének és a véges voltának. De van egy űr a lelkében. Karl Barth szerint ez egy „isten formájú űr”. Olyan űr ez, amit csak a teljesség tölthet ki. Ha tehát valaki a „teljes tudást” ígéri, az egy ellenállhatatlan csábítás.
Hogy egy kissé a teológiát is képbe hozzam, nem a kíváncsiság volt a hiba, hanem az, hogy ezt az őstörténet emberei (Ádám és Éva) nem megfelelő módon gondolták kielégíteni.
A magunk témájára visszatérve, természetes az, hogy az ember a teljességet keresi. A teljesebb megértést, a mélyebb kérdéseket, és a maradandóbb igazságokat. Az ember a maga rövid életében, behatárolt létében, a maga kicsiségében szeretné érteni a világot és önmagát. A viszonyokat, relációkat. A múlandóság tragédiájának tudatában keresi a vígaszt, ha vígasz az, hogy a kétségeinek egy részére választ kap, vagy legalább helyes kérdésekké formálódik.
A művészetnek, mint kommunikációs folyamatnak, az a funkciója, hogy ezt az igazságkeresést szolgálja. Hiszen az emberi beszéd (verbális kommunikáció) természete is erre mutat. Van ugyanis „önbeszéd”, amikor az ember úgyszólván magával kommunikál. Magában beszél, hiszen a verbalizálás (vagy valamely más kifejezési mód) a saját érzéseink, kétségeink és gondolataink feldolgozását, megértését és rendszerezését is szolgálja. A következő beszédmód az „önbeszéd”, amikor az „énbeszéd” szintjén keletkező gondolatokat, mint „önmagunkról szóló igazságokat” megosztjuk másokkal. S ezen túl van az általános beszéd, amikor mindenkihez, és mindannyiunkról szól az üzenet.
A művész, és így a költő is minden gondolatával, kétségével, küzdésével ezeken a fázisokon megy keresztül. Előbb magában őrlődik, vívódik, keresve azokat a szavakat, szókapcsolatokat, összefüggéseket, amelyek valamiféle formát, megragadható körvonalat, matériát adnak az aktuális vívódása tárgyának. Sok félbehagyott, törölt és eldobott jegyzet és kézirattöredék születhet ennek a fázisnak a vége felé. Aztán jön az „alanyi költészet”, amikor önmaga vonatkozásában már képes valamennyire zárt egységeket, kerek formába rendezhető gondolatokat megragadni, mintegy definiálva azt, vagy annak egyes részleteit, ami foglalkoztatja. A kiteljesedés pedig az, amikor képes önmagán túllépve, általános emberi igazságként megformálni azt, amire rátalált.
És lám, ebben a folyamatban a versformák jelentősége messzemenően elhanyagolható.
Egy költő nem ül le a papír, vagy a számítógép mellé azzal a gondolattal, hogy ilyen, vagy olyan versformát fogok „csinálni”. A költő azzal a reménnyel ül le, hogy sikerül a keresett igazságból és teljességből valamit konkrétan megragadni és szövegbe kódolni. Csak a versíró ül le azzal a szándékkal, hogy ezt, vagy azt a manírt reprodukálni fogja. És sokszor a versíró könnyebben ér el sikert.
A Wright fivérek kerékpárkészítésre szakosodtak. És ezen a téren jól ismerték a siker receptjét. De sokkal többre vágytak, így megalapozták az ember általi irányított (modern) repülést.
A versíró magabiztosan biciklizik. A költő pedig Ikarosz-szárnyakon igyekszik egyre közelebb a Naphoz.
Persze, a Wright fivérek a kerékpárokon használt megoldások közül sok beváltat átültettek az első repülőgépeikbe. Alkalmazták azt, amiről tudták, hogy működik. De nem egy újabb kerékpárt hoztak létre, hanem valami gyökeresen mást. Vakmerőt, kockázatosat, amivel valami olyat akartak elérni, amit kerékpárral lehetetlen: az eget, a szabad mozgás teljességét. Mondhatom, hogy a különbség: ég és föld. Így gondolok a verselésre és a költészetre.

Ezek a definíciók egyszeriek, elnagyoltak, pontatlanok. De a mostani témának, a jelenlegi célomnak megfelelnek. Használhatóak. Azokról a versekről szeretnék írni, amelyek költemények egyben. Mert csak az ilyen versek bírnak valódi, kitüntetett funkcióval. Ezekkel lehet elérni az eget, és megérinteni a Napot. Ezek töltenek be valamennyit abból az „Isten formájú űrből”.

A különös karácsonyfadísz

A különös karácsonyfadísz

Eloiz és Amália, a két angyal, türelmesen várakozva kucorogtak, a kisváros terét díszítő egyik havas platán vaskos alsó ágán. A mindig nevetős arcú, fekete hajú Amália a komoly, szőke Eloiz felé fordult: – „Minden csupa fehér, olyan mintha felhőn ülnénk.” – szólt nevetve. De Eloiz határozottan előre biccentett a fejével.
– Most, figyelj! Kezdődik a munkánk. Ott jön a gyermek és az apja.
A havas járdán ott lépdelt magabiztos járással az apa, mellette kisfia, aki ugyan az apja kezét fogta, de bizonytalan léptekkel haladt a csúszós köveken. Egy évvel a megtaposott, forradalmi remények után fakó, fénytelen karácsony köszöntött az országra. Valóban csak Isten segíthetett rajtuk, mert az emberek a maguk erejéből csak keseregtek, féltek, reménytelen érzéseikkel együtt bezárkóztak házaikba, lakásukba. Eloiz intett egyet a kezével, s meglátták az apa gondolatait. A férfi aggódó arccal simogatta a fiatalasszony szélesen domborodó hasát, egy erős kislány fejlődött a pocakban napról-napra csendesen. Jövőt láttak, közös jövőt együtt, fáradtságos örömben. De a jövőkép mögött fakó volt a háttér. Tavaly ilyenkor – amikor, sok tízezer ember indult neki a nyugati határnak – ők is el akarták hagyni az országot, de csak Sopron, tiszta, erős illatú erdők övezte környékéig jutottak, egy ismert szállodáig. Ameddig a magukkal hozott pénz tartott – a fiatalember az anyjától kapta – addig maradtak, és nem indultak útnak új életet kezdeni.
– Miért olyan szürke ott minden? – kíváncsiskodott Amália halkan, bár tudta, hogy az emberek nem hallhatják őket.
– Mert a férfinak nincs elég ereje kitartani az elhatározásai mellett. Egyedül fogja hagyni ezt a fiatalasszonyt is, amikor annak a legnagyobb szüksége lenne az ő segítségére. Ugyanúgy, mint a kisfiú anyját. Eloiz Amália felé fordult – a mi feladatunk a fiúra ügyelni – majd visszanézett a havas utcára, ahol a házak kéményéből felszálló szürke és fekete füstkígyók birkóztak a város fölé nehezedő felhőkkel.
A kisfiú a szánkóra gondol, amit az apja tegnap megígért, hogy majd azon húzza át a város másik felébe, bemutatkozni az új családban.
Amália szeme felcsillant – most érnek a templom elé.
A gyerek megállt és apjára nézett. – Apu! Menjünk be, nézzük meg a bólintó angyalt – kérlelte apját a gyerek.
– Na, menjünk – egyezett bele a férfi kelletlenül.
A templomban nem volt senki. Csend volt köröttük, az áhítat csendje. A betlehemi jászol már készen állt advent kezdete óta. Békésen legelésző birkák, a láthatatlan eget kémlelő, botra támaszkodó vagy heverésző juhászok, a félig fedett istálló barmai és a szamár, de Mária meg József szépen festett gipsz szobra is, mind a holnap megszülető gyermeket várta az üres jászol körül. A szomszédos oltár mellett állt a sarokban, egy magaslaton az angyal. Előtte, a szobor aljához erősítve persely, és egy térdeplő.
A sokat szenvedett rendház egy, a forradalom utáni megtorlás elől elmenekült tagja küldte az óceánon túlról, kedves templomának. A szerzetes tanár, a nagypapa baráti köréhez tartozott, és több társával együtt gyakran megfordultak – névnapok, és más ünnepek idején – az őket, szeretettel fogadó család körében. A kisfiú olyankor az atya ölében ült, és mindig biztonságban érezte magát, aztán az atya is elhajózott az Újvilág felé. De a pap nem feledkezett el róla sem, családnak küldött minden levélben, levelezőlapon őt is üdvözölte. Az egyik lapon egy sok sávos, nagyon széles országút látszott. „Ezen az úton autózom új állomáshelyem felé, biztosan te is boldog lennél, ha itt ülhetnél mellettem” –, írta az atya, szép formás betűivel egy színes képeslapon, amelyen érdekes bélyegek voltak, olyanok amilyeneket az otthoni üdvözlőlapokon sosem látott. Pár hete azután, a rendház templomának sekrestyése, örömmel mesélte nagymaminak és dédinek a jó hírt – a kisfiú ott rajzolgatott a konyhaasztalon – „Képzelje Mariska néni, szeretett testvérünk küldött a templomunknak egy angyalt Amerikából!” A kisfiú elbűvölt tekintettel nézett fel rajzából, nagy fehér szárnyú angyalt látott, amint egy magas ház ablakából kiröppen –, azt is látta, amint az atya mosolyogva int utána –, és az angyal száll feléjük fáradhatatlanul, mint egy hatalmas madár, át az óceánon, ide a Duna-parti kisvárosba.
Az angyal – lányos formájú volt, hosszú világosbarna hajjal, ragyogó fehér és rózsaszín ruhában –, ha perselyébe pénzt dobtak, egy finom fejbólintással köszönte meg az adományt. A gyerek felnézett az apjára, az a zsebébe nyúlt és pár érmét tett a fia kezébe. A kisfiú letérdelt a persely előtti térdeplőre és elkezdett imádkozni. A dédmama tanította imádkozni, de nem szerette igazán azokat a gyorsan, gépiesen elhadart imákat. A Miatyánk és az Üdvözlégy után a saját szavaival szólt magában az angyalhoz, akiről le nem vette a szemét.
– „Drága jó angyalkám! Olyan jó, hogy láthatlak megint. Az anyucikámnak szeretnék üzenni. Nagyon hiányzik! Amióta elment sokszor gondolok rá. Mondd meg neki, jó? Ha játszom a zongorával, ha fújom a kis pléhfurulyát és ölembe veszem a pöttyös ruhás bohócot, ő jut az eszembe. A játékokat akkor kaptam tőle, mielőtt elment és nem jött többet. Amikor azt a kislányt rajzolta nekem. Sokszor csókolom az én anyucikámat!” – Nem tudta folytatni, mert elöntötte szemét a könny. Nem akarta, hogy apja észrevegye, ezért gyorsan egy pénzt dobott a perselybe. Az angyal biccentett a fejével. – „Most megyünk apukám feleségéhez, akit anyunak kell majd szólítanom, de nekem van anyukám! Él, csak nincs itt velem. Ugye, angyalka? Van, igaz? Csak messze van, és nem védhet meg.” – A férfi halkan, de határozottan rászólt a fiára: – Igyekezz, mert várnak bennünket!
A gyerek még egy pénzt dobott a perselybe. Az angyal gondosan meghajtotta szőkefejét, amennyire a szerkezet engedte. – „Szeretném – ezt kérem a Jézuskától –, ha megint láthatnám. Már alig emlékszem az arcára.” – Újabb pénz csörrent. Az angyal feje engedelmesen megbiccent. A kisfiú elkeseredve nézett fel, mert elfogyott a pénze. Az angyal ekkor lehajolt és megsimogatta a gyermek fejét, arcát. A fiú könnyein át is elkerekedett szemmel rámosolygott az anyjára, mert az angyal arca olyanná vált, mintha az anyja arcát látta volna a templom illatos hűvösében, és érezte bőrén, a haján kezének simogató melegét.
Oda is nyúlt a simogatás helyéhez, de nem már tudta ott tartani a látomást.
Apja keze ránehezedett a vállára és elmúlt a varázs.
– Na, gyere, menjünk, anyu már vár bennünket.
– Igen, vár – bólintott a kisfiú – biztosan vár – és visszafordult a bólintó angyal szobrához.
Térdet hajtottak az oltár felé, közben keresztet vetettek és elindultak kifelé a templomból.
Eloiz és Amália, meg a bólintó angyal mosolyogva nézett utánuk.
A kisfiú boldogan, könnyedén lépkedett az apja kezét fogva. Még mindig az anyja kedves mosolyát látta, és simogatását érezte.
Az apa azonban, hirtelen megállt a havas járdán és megállította a fiát is, odafordult hozzá – a szemébe nézve mondta kemény, száraz hangon:
– Erzsikét, akit eddig Erzsi néninek hívtál, mostantól anyunak fogod szólítani. Megértetted?
A gyerek nem szólt, de néma, nehéz dac öntötte el fejétől a sarkáig. Apja a hallgatást beleegyezésnek vélte. Elindultak, még két sarok és odaérnek. Körülöttük a szinte néptelen, hóköntösbe bújt didergő, decemberi kisváros. Még mindig tűntek el emberek, akiket többé sosem látott senki, a falakon plakátok hirdették az új rend elvárásait. Ez a karácsony nem a béke és szeretet ünnepe volt. A kisfiú elsőbe járt, és büszke volt arra, hogyha szótagolva is, de tudott már olvasni. Az olvasókönyve és a mesekönyvek új világot nyitottak meg előtte. Anyja pont egy éve – karácsony előtt – ment el messze, túl a határon, egy számára ismeretlen férfival. Azóta sem hallott róla. Apja új felesége idegen volt neki. A fiú hirtelen elszánta magát – kihúzva kezét apja kezéből – felemelt fejjel apjára nézve mondta:
– Nekem, Erzsi néni nem az anyám!
A férfi, szabaddá vált jobb kezével, egy szó nélkül – hirtelen, visszakézből – szájon vágta fiát.
A gyerek megtántorodott, elöntötte szemét a könny, de nem sírt, nem szipogott, ment tovább a havas járdát nézve, az apja mellett. Mire a házhoz értek felszáradtak a könnyei, csak arca volt pirosabb a szokottnál, amire apja azt mondta az őket üdvözlő fiatalasszony kérdésére, hogy „biztosan a hidegtől van”.
Eloíz Amáliára nézett, aki döbbenten meredt rá: – Most miért nem védtük meg, ettől a pofontól a gyereket? – és könnybe lábadt a szeme.
– Mert, ez az ütés, az apa elhatározása volt, amiért neki kell majd elszámolni. A kisfiúnak át kellett élnie ezt a fájdalmat és keserűséget, hogy erőt kapjon a továbbiak elviseléséhez.
A meleg konyhában az asszony anyja, Bözsi néni fogadta őket. Egy őszülő, kissé görnyedt hátú özvegyasszony, aki a városszéli vasúti raktárban dolgozott, mint adminisztrátor.
A konyhaasztalon még ott voltak a reggeli nyomai: kenyérdarabok, hagymahéj, a felvágott összegyűrt papírja és fehér alapon piros pettyes kistányérok, ugyanolyan bögrékkel. A gyerek az apjával leült az asztalhoz. A várandós fiatalasszony, nagy hasa ellenére – pár hete volt csak a szülésig – fürgén mozgott. Gyorsan leszedte előlük az asztalon lévő edényeket és eltakarította a hulladékot. Hamarosan feketekávét hozott az apának, a gyereknek pótkávéból főzött tejeskávét és egy tálon, apró vegyes süteményt. Különböző formájú és színű, lekvárral vagy krémmel töltött apró, omlós sütiket és vaníliás kiflit.
– Köszönöm! – szólt a gyerek halkan.
– Köszönöm, anyu! – szólt rá, emelt hangon az apja.
A kisfiú nem válaszolt. Összeszorított szájjal nézett maga elé. A férfi nem hagyta annyiban.
Most kell megtörni a makacsságát ennek a büdös kölyöknek, aki tisztára olyan, mint az anyja.
– Mondd szépen, vagy akarsz még egyet? – előrehajolt és kezét megemelte.
– Erzsi néni nem az anyám! – mondta a kisfiú elcsukló hangon.
Az apja most hátulról akarta megütni. A gyerek elrántotta fejét az ütés elől, de ezzel a mozdulattal feldöntötte a bögrét, ami leesett az asztalról, és nagyot csattanva széttörött a fekete-fehér mintás konyhakövön. A kidőlt kávé lassan csöpögött a kőpadlóra és a fiú ruhájára. Bözsi néni, a tűzhelytől elfordulva csendesen megszólalt.
– Erzsikém, tudod, hogy nálunk nem szokás verni a gyereket. Ez nem vezet semmire.
– Anyukám, ne szólj bele –, szólalt meg az asszonyka. – Ez a mi dolgunk Kálmánnal meg a gyerekkel.
Az asszony elhallgatott és visszafordult a tűzhelyhez. Elkönnyesedett szemmel kavargatta tovább az ételt. A férfi, egyetértését erősítve, megfogta felesége kezét. A kisfiú lehajtott fejjel figyelte, hogyan terül szét nadrágján a tejeskávé meleg foltja. Az apa folytatta:
– Szép kis szentesténk lesz miattad, de majd megnézheted, mit találsz a fa alatt! Az ebéd – híg kelkáposzta főzelék, tűzhelyen pirított kenyérrel – után hamar eltelt a rövid decemberi délután. A felnőttek jöttek-mentek, a gyerek a konyha udvar felé eső sarkában üres gyufás dobozokból vonatot épített. Senki nem szólt hozzá, így ő sem szólt senkihez. A magával hozott cérnatartó gurigákból kereket is tett alájuk. Cérnával felkötözte a kis skatulyákra a spulnit – ahogyan a dédmama hívta otthon –, és örömmel tologatta a „szerelvényt”, amelyben apró széndarabokat, faforgácsot „szállított” a kis sámlitól a hokedliig és vissza. Közben voltak „hegyek” – szék- és hokedlilábak –, sőt egy „híd” is, gyújtósokból.
A „híd” alatt – szeretett folyója – a Duna folyt.
Lassan beesteledett. A tűzhely felől egyre finomabb illatok töltötték meg a konyhát.
Készült, a szerény, de mégis ünnepi vacsora: halászlé és mákosguba. Azután megszólalt egy kis fémcsengő, és ott álltak a nagyobbik szobában a feldíszített, gyertyákkal kivilágított fenyő előtt és énekelték a „Mennyből az angyalt”. A gyertyáktól fényes karácsonyfa ugyanúgy tetszett a kisfiúnak, mint „otthon”, apja szüleinél a színes fényfüzérrel díszített. Eljött az ajándékozás pillanata. A fa alatt – amint már az ének alatt megfigyelte – nem látott semmit.
„Nézd meg jobban!” – hallotta az apja hangját. Felnézett és meglátta, amire apja célzott. A széttörött bögre csorba darabja ott lógott „díszként” a fülénél fogva a fára kötve. „Engedetlen gyereknek nem hoz a Jézuska ajándékot.” Kitört belőle a sírás, és még akkor is könnyeit nyelte, amikor végül megkapta az igazi ajándékot, aminek nem is tudott igazán örülni.
Éjjel az új helyen, és a nehéz, nyomasztó nap után rosszul, nyugtalanul aludt, sokat forgolódott. Álmában aztán újra, ott állt őszinte szívvel a karácsonyfa előtt, csodálta a gyertyák fénylő lobogásában csillogó díszeket. Békesség töltötte el. Akkor meglátta, hogy két angyal is áll a sarokban. A szőke angyal felemelte kezét, és a díszes fenyő lassan megmozdult, egyszerűen kézen fogta a gyermeket, aztán már ott mentek hazafelé a Kis-Dunapart havas sétányán a méltóságteljes platánok védelmében. A folyó mellékága lassú folyással haladt el a város mellett – az éjszaka sötétjében mindenféle alakú fehér kis szigeteket – jégtáblákat sodorva magával. A város felől harangszó hallatszott, és embereket látott, akik az éjféli misére mentek. Felnézett a karácsonyfára, most nem volt rajta a törött bögre, csak néhány dísz meg szaloncukor, és a csúcsán az aranyosan fénylő csillag különösen ragyogott. A színes gömbök, aranyozott diók és almák között úgy égtek nyugodtan a gyertyák, mintha nem is az utcán járnának. A hó ropogását is hallotta lépteik alatt. A díszes,
fénylő fa egyszerre megállt és felé fordult: „Bátornak kell lenned – hallotta a karácsonyfa hangját – és elszántnak. Légy erős és merész.” Elengedte a kezét, és a kisfiú határozott léptekkel elindult a hóval díszített platánok alatt hazafelé.
Hirtelen felébredt. A szobában sötét volt. A házban csönd, még mindenki aludt. Bözsi néni még egy kicsit hortyogott is. Apjáék a másik szobában aludtak. Eszébe ötlött az álom, és megértette az üzenetét. Az este a székre rakott ruháiból most csak a nadrágját és pulóverjét vette fel fürgén a pizsamára. Kitapogatta a sötétben a szék alá tett magasszárú, fűzős cipőjét és gyorsan, zokni nélkül belebújt. Óvatosan lépkedve kiment a konyhába, itt már egy kicsit világosabb volt. Az udvarra néző konyhaajtó csipkefüggönyös üvegén is átderengett valami, a vaskos téglakerítés fölé emelkedő utcai lámpa fényéből. Vigyázva a sámlira állt és levette kabátját a fogasról. A kabát ujjában benne volt sálja meg kötött, meleg sapkája. Így tanította nagyapja. Gyorsan felöltözött. Sikerült az ajtót a kulccsal zajtalanul kinyitni, majd finoman be is tenni maga után. Lopódzva ment végig az udvaron. Váratlanul úgy érezte, hogy nézi valaki. Félelmében összeszorult a gyomra. A nagykapu tetején egy macska ült és őt figyelte. Eloíz intésére, a szomszédék kíváncsi kandúrja, nagyot fújtatva leugrott a kerítésről. Azért – még kicsit remegő kézzel –, de kinyitotta a bejárati kaput, a kulcsot a zárban hagyta, aztán óvatosan becsukta, és futott a sarok felé, hogy gyorsan eltűnjön szem elől. A halványan pislákoló utcalámpák fénykörében hol eltűnt, hol meg felbukkant gyorsan távolodó alakja. Az egyik kapu mögül vadul megugatta egy kutya a kétségbeesetten rohanó fiút, aki nem állt meg ijedtében sem, igyekezett tovább.
Nem azt az útvonalat választotta, amerről az apjával jöttek tegnap, hanem a néptelen utcán, a karácsonyfa által mutatott irányban szedte a lábát amennyire csak bírta. Megint harangoztak, mint álmában. Hat óra volt, decemberi sötét reggel. Megállt egy pillanatra, mert a bakancs – zokni nélkül – kezdte törni a lábát, de haladni kellett tovább. Az ünnep hajnalán lassan ébredezett a város, mert jólesett végre mindenkinek – egy kis időre legalább – csendben, békességben pihenni. A rendőrök és a városka egyetlen taxisa nem a Duna partján jártak, szerencsére. Iparkodott haza amilyen gyorsan tudott. Apja erőszakossága helyett egyszerűen csak jó szóra és simogatásra vágyott, hogy érezhesse, őt is szereti valaki.
Dörömbölésére nagyapja meghökkenve nyitotta ki az udvari kaput.
– Hát, te fiam, hogyan kerülsz ide ilyenkor? – kérdezte csodálkozva a nagypapa, és a háta mögé nézett, mintha várna még valakit. A kisfiú megkönnyebbülten lépett be a szűk, de ismerős udvarba. Aztán, benn a konyhában, a jó meleget árasztó tűzhely mellé húzódva, elmondott mindent részletesen a bólintó anygyalról, az utcán kapott pofonról, az összetört bögréig, amelyből végül dísz lett a karácsonyfán. Öregapja egyre komorabb arccal hallgatta történetét. Az angyalok is oda húzódtak a tűzhely mellé, mintha fáznának. Mire a gyerek elmondott mindent, feldúltan és a sietségtől kipirulva, megérkezett apja is. Nagyapja felküldte unokáját a recsegő falépcsőn az emeletre, öreganyjához a nagyágyba.
– Eredj kis unokám! – mondta neki. – Vetkőzz le, és bújj be az ágyamba. Nagyanyád örülni fog neked, úgyis téged emlegetett egész este. Ez volt az első karácsonyunk nélküled. Még meleg a szamárfészek. – tette hozzá mosolyogva. A gyerek boldogan szaladt föl az ócska falépcsőn.
Az öreg komor arccal fia felé fordult: – Ülj le, beszédem van veled!
Többé nem került szóba, hogy az apjáékhoz költözzön.