Dialógus az éjjel

  • Kategória: Versek

Dialógus az éjjel

- Látod? A csillagok felől jövök, most szép az este,
ilyenkor nem zavarja semmi kósza röptömet,
felhő se jár, pár repülő ugyan nyomom kereste,
de jó ez így. Se fönt, se lent nincsen már nagy tömeg.

Én már tegnap is láttam, ahogy a kerti széken ülsz,
magadban morzsolod bosszantó, apró gondjaid,
csodáltam, miért nem jössz, ha hív az ég. Te nem repülsz?

- Voltam már fönn, mikor még gyermeklényem szárnya vitt,
aztán ifjúként, emlékszem, boldog büszkeség emelt
naponta föl, és szálltunk, Ő is ott repült velem…
Felülről más, tudom. Más a ház, és mást mutat a kert,
hiszed vagy sem, minden felől láttam az életem.

- Kopasz vagy fönn. De nem mondom el, kettőnk között marad,
tudom, mennyire fontos ez, nagy úr a büszkeség!

- Már nem számít. No jó, van azért még olyan pillanat,
de minden kihullott szállal közelebb lesz az ég.

- Te bölcs vagy? Lehetsz, mert minden szóra van jó válaszod,
és csöndes nyugalmat érzek iróniád alatt…
vagy játszol. Nekem? Magadnak? Küzdenek a dallamok,
itt-ott botlik a csend kicsit. Ne csapd be önmagad.

- Ez én vagyok. Játéknak látod bújó gyengeségem,
bölcsességem ha él, igaz, ha szól, talán hamis.
Most menj. Röpülj, téged nem köt meg holmi álszemérem,
tiéd a Nagy Egész. 

Szívesen látlak máskor is.

- Láttál? A csillagok felől jövök, most szép az este,
ilyenkor nem zavarja semmi árva röptömet,
felhő se jár, pár repülő ugyan a nyomom kereste,
de jó ez így. Se fönt, se lent nincsen már nagy tömeg.

Én már tegnap is láttam, ahogy a kerti széken ülsz,
magadban morzsolod ki tudja milyen fontos gondjaid,
csodáltam, miért nem jössz, ha hív az ég. Te nem repülsz?

- Voltam már fönn, mikor még gyermekálmok szárnya vitt,
aztán ifjúként, emlékszem, boldog büszkeség emelt
naponta föl, és szálltunk, Ő is ott repült velem…
Felülről más, tudom. Más a ház, és mást mutat a kert,
hiszed vagy sem, minden felől láttam az életem.

- Kopasz vagy fönn. De nem mondom el, kettőnk között marad,
tudom, mennyire fontos ez, nagy úr a büszkeség!

- Már nem számít. No jó, van azért még olyan pillanat,
de minden kihullott szállal közelebb lesz az ég.

- Te bölcs vagy? Lehetsz, mert minden szóra van jó válaszod,
és csöndes nyugalmat érzek iróniád alatt…
vagy játszol. Nekem? Magadnak? Torzak így a dallamok,
itt-ott botlik a csend kicsit. Ne csapd be önmagad.

- Ez én vagyok. Játéknak látod bújó gyengeségem,
bölcsességem ha él, igaz, ha szól, talán hamis.
Most menj. Röpülj, téged nem köt meg holmi álszemérem,
tiéd a Nagy Egész. 

Szívesen látlak máskor is.



Napfény és gúzs

  • Kategória: Versek

Napfény és Gúzs
- Rimbaud triptichon -

I.

Mindig is fortyogó szivárvány ölelt,
ujjaim közül kipergett Afrika.
Charleville-ben hagytam lábnyomom,
nekem a világ mindig is
csak egy taliga volt.

Megjártam égszínkék hömpölygő éjeket,
szavakkal vágtam szétrepedő koponyákat,
rézüstöm gyöngyházhabja kiforrt:
átitatódott vele sokak
szíve, lába.

Gleccserszívem unva gyötörték, majd
jött egy barna - tüdőszín fák között -,
kinek nyakát lélegezve arcom
az örökkévalósággal ütközött,
s lettem felfordult hajó.

Virágos némasággal babrál a hús.
A szív néha felszökell belerondítani a hiányba
savanyú lélektelen verseket.
Charon bűze s a Behemót
törtek rám öles ég alatt,
ám legyőzve már minden óarany-madárraj,
mely indiszkrét szigetemre ráakadt.

Fák üvegmoraja sír ablakomon,
dúlt vihar cirrusból csattan.
Lehetetlen profán barlangrajzok lámpafénye falamon,
a levélben csontos derű - remélem megkaptad.

Szánhúzó csillagaim kutyáim színes, vidám üstöke.
Efemer tekintetükben a lényeg:
szebben nem taníthatok és nem mondhatom el én sem:
pocsolya mind, mi körülötte…
…csak a pillanat van, amikor én hozzáérek és ő válaszol -
a többi sötét, hullámló, lusta tenger.
Nem ér el, mi rám tör s pengéjét, mint a húst
belém döfi vakon.

Gúzsban fekszik ki ölelne!
S kit én ölelnék, az is gúzs…
Szememmel szeretem a szívemnek legszebb és
egyetlen szent háborút.

S a csöpp papírhajót, mit mások versnek neveznének:
felé indítom - ő suttogja egyedül, hogy örök lett -
s az öröklétbe nevét nevemmel együtt döföm!
Két külön csillag, amiket összefűz
a szenvedélyes szemérem.

E lusta révű habokból jött ki felém,
bújt hozzám, s szeretgetett meg kutyám.
Vizes szőrét sosem bántam!
Tudta szemem s mi benne van: számára eleség.

Így megyünk mi ketten…
nyomunkban vad, dúlt homály van,
s az árokpart embernyi lapulevelet nyit.
Oldalamban galaxisok. Csak embertérdem nem bírja,
de egy másik létben is majd hozzátok futok;

s felírlak a csillagokra!
Fel én, és füttyszóval hívom jó ebem is!
Tőlünk virágzik majd sugárban a változás
s lesz keringő áradás a vad mérce;
átmegyünk az űr fokán!

Összeborult homlokain galaxisteremtését
sokan járnák…
Az okker erdőben két kuvik
lapul a zsenge levéltajtékhoz.
Ami fontos, az a most és az itt.

Bibéit bontó űrhajónk megfeneklett gálya a semmiben,
gyökere fákat ontó, termékeny bolygót teremtő képzelet.
Ó, valahol Európában, kátrányarcú pocsolyában
ring egy kis hajó, amiből a tinta
izzó égre fekete révületet old
- mint szerelmeink gazdag hormonrendszere -,
mely olyan, mintha lucskos áldással ölelne, de szent.
S a drága pille, mit a kuporgó galaxisból kilőtt,
vak nyilad áttetsző testével nem téveszt el,
zefíres gyapotra hull,
s szétgurul: pempő lesz s borostyán, szemeknek adakozó fénye!
Szavak szűk rugdalózója az emberiségre.

S mikor már bőröm gyékény,
s kutyám hatodszor született újjá,
elindulok pufók angyalokba rúgni, amik eozin házfalakon
és vastagon terpesztett kapuk fölött dölyfösödnek.
Be sose térek - lábnyomom mégis otthagyom
s kacagok a világ nem-létén,
mert koponyám az egyetlen szívizom.


II.

Liliomok! Méregszivattyúk!
Zárt ajkakról ömlő ígéretek!
Csobbanásai azoknak, amik sosem múlnak!
Általuk ők leszek – gondoltam, ha már
stukkóvá pingáltak - Aludj tovább jó Sixtusom! -
Véredényeimben az ősrobbanással
a teljesség grálját hordozom.

Fakóvá lenni - mit érdekel engem!
Győzzenek le, mint a többit aszkéta hétköznapok!
Pergő porok aranyszín ámulását lágy ecsettel
ajkakról vakarom le!
Mit nékem dölyfös szürkék!
Nekem hegedűsök kellenek, akik fáradó istent
úgy zihálnak az égre, hogy az rettenet és egész és szent és barbár és forgatag!
Míg nyelvemen csak az a közös ámulás marad, hogy:
összeérünk
s összeérnek nyelveink,
egymás ajkáról beszélünk felcserélve,
felcsévéztek éveink.

Hé, tuskók! Itt elragadtatás van!
Hé, ti mit sem értők! Többet s jobban nem magyarázzuk!
Aki ért, velünk hadar - lüktetve saját ájulásunk!
Extázisunk a földről elremegve
Istennel paroláz,
s szeretjük még azt is, ki nem ért.
A jóság fegyvere csak néha hahotáz'.
Lebilincselés a sorsunk
s mi aranybikák vagyunk, nemesfém faltörő kosok!
Elmék szűk sikoltó fakapus bejáratán
rézkarcok, nimfák és nimbuszok!

Pala-férgek, föld-kukacok, akta-társak! Ez itt Bonviván!
Trója, Verona, Nakonxipán!
- és keskeny kék ég ahova
csak széles lelkek férnek be. -
Férgeitek gyűrűje éhes,
langyos homályban hűlt zene…
Reszkessen, ki úgy érzi: neki nem kellene!


III.

A Császár verandáján
még a nap is szutyokkal kel.
Ide egyedül a természet illő.
Óarany tempóját egyedül
sirályok pörkölt szárnya ússza meg.
Kopog a Szentlélek, szívedet függőn tartja:
szétszakítani azt a mesébe illőt.
Dicsőülsz, míg lent
bús borús hordák
Agamemnón hadaival érdektelen összecsapnak.

Borzold át az univerzumot!
Mondj neki bármit, de úgy, hogy
céda bőre beleremegjen!
Égnek érő, meredező szőrszálait, mint diadalívet: tarkódon vidd tovább!
Az "add tovább" a lényeg,
nem a lusta, lapos gát.

Égre kergetett, átforrósított Istenek vagyunk.
Az van csak, ami vagyunk.
A jövő almanachjában nincsenek leölt cirrusok.
Két kézzel fogd a szivárványt:
egyik vége bal, másik a jobb marok;
forgasd meg és ugord át
saját Parnasszusod.

Hűs, sötét alkony, ha rád talál:
csillagszeglet-szöveten, mi bús gallérra esik
fény-szemekből át a szív lőporán,
az épp szétverődő házakból kőpor,
s ha belép, ki arany porban áll:
megérkeztél s megérkezett
az évszázadokkal ezelőtt elhajított, meleg tenyérlenyomatú kő.
Ragadd forró szívedhez szép szelíden.

Az öröklét visszajár.

Csupasz ág

  • Kategória: Versek

CSUPASZ ÁG

Teng-leng

„Eredj, ha tudsz…”
(Reményik Sándor )

senyved már a Mag
az Idegen Földben

s ha mégis megfogan
csenevész és csupasz
hangon teng-leng az
Idegen Szélben


Vihar után

letépett
csupasz ág
vagyok

elszáradok
elaszok
tűzre dobsz
melegítem otthonod

Vajon melyik szörnyűbb

  • Kategória: Versek

VAJON MELYIK SZÖRNYŰBB


„Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:”
( Pilinszky János )


vajon melyik szörnyűbb
életem vagy álmom

örökké féltelek
s rettegés az álmom
kicsi vagy legtöbbször
és súlyosan beteg
ó hogy reszket lelkem
el ne veszítselek
s aztán hidegzuhany
hantodon virágok
.
Tovább nem ámítom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten

vajon melyik szörnyűbb
életem vagy álmom
várj édes gyermekem
várj a másvilágon
( Lele, 1995 jún.17. )

vajon melyik szörnyűbb

Gúzsba köt a kín

  • Kategória: Versek

GÚZSBA KÖTÖZ A KÍN

„A pokol magam.”
( Eszterházy Péter )

gúzsba kötöz a kín
lefogja mindkét kezem
s néz ki szemem töredezett tükrén
s nem lát színeket
mindenre érzéketlen
mosolyra derűre kacagásra
fülem nem hall hangokat
szám nem érez ízeket
lábam nem lép
kezem sem ölel
szívem alig képes verni
halálod kiheverni
a kiheverhetetlent

már gondolkodni se tudok
mindenre képtelen vagyok
álmomban sem láttalak
az álom is gonosz
ki a gonosz

senki semmi nem segít
láz hevülés nem hevít
minden minden ugyanaz
ugyanazt kéne írjam
fölösleges sorok

SEPER EADEM!

Március

  • Kategória: Versek

Március

Kacér a nap, s a március,
aranysugárral sző a fénye,
kincsét szórja, mint Dárius,
és én magamra öltöm félve.

Megjöttél

  • Kategória: Versek

Megjöttél


Láttam köveket
hegyek gyomrában.
Láttam asszonyokat
csönd-éjszakában,

ahogy imákat mormolt
velük a szél.
Késő van hazajönni:
de itt vagy -
megjöttél.

Homlokodon
óriást játszik a Nap.
Levetkőzve kérdés,
kétség, iszonyat.
Megmértelek:
hosszabb vagy, mint
a szél.
Késő van hazajönni:
itt vagy -
megjöttél.

Lábad, bokád
dagadt mint az ég.
Hajad kusza, óriások
fénylő lombozata.
Erőd apadt tej,
gyermeked a vétség.
Késő van mondani,
de itt vagy -
megjöttél.

Szavaid súlytalan
pleiádok.
Benned a félelmek
néha otromba
vagányok.
De súlyos szavakat
hordoz a szél:
itt vagy nekem -
hamar megjöttél.

A világaink
kerengő mindenében
ott toporog az ég,
ott nyugszik az Isten.
Nem láttalak ily
szelídnek még soha.
Vakon létezek -
de megjöttél:
két lélek
egy otthona.

Lássalak szépnek

  • Kategória: Versek

Lássalak szépnek...


Mint a tűz, lassan
alszom el,
a vágy még hozzád
köt, elold, emel,
és csillagok milliárdjai
nézik árvaságomat.

Ha látnád, mennyit ad
a bánat, a düh, harag,
és sorsom pecsétje
két szép kezedben
vész el.

Lássalak szépnek,
vagy rútnak, kövérnek,
nekem nem ont már
semmit a tavaszi
napsugár,
csak szemed kékjét
és félelmeidet.

Vártam, hogy megigézzelek,
hordjalak magamban,
míg ezer kétség csepeg
arcom verejtékeként,
és tudom, végzetem
két szép karodban vész el,
és ölelkezek veled,
a tág és mély
messzeséggel.

A köd filozófiája

  • Kategória: Versek

A köd filozófiája

Az idő végtelen, de az én időm véges.
Az őszies tél belőlem táplálkozik.
Ahogy múlik, úgy múlok én is.
Naponta megszületek és elmúlok.
Apránként, epizódokban létezem
és minden nap újabb és újabb dolgokról
lebbentem fel a fátylam
(mint ezt a közhelyet).
Egyszerű, de fontos dolgokról,
amiket előbb el kell rejteni ahhoz,
hogy a kíváncsi szem észrevegye.
Talán ezért vagyok, talán ez az értelme
megfoghatatlan létemnek,
hogy hiányomban szülessen újjá
természetes szépsége
(valaminek és mindennek)
az amúgy egyforma mindennapoknak.

Nagyvárosi árnyak

  • Kategória: Versek

Nagyvárosi árnyak

Régi panelházak árnyékában árnyak.
Rongyos Dickens könyvet lapozgat a szél.
Galambok helyett csak éhes varjak várnak.
Megmozdul egy halom: látsszon, ő is él.

Arrébb egy tűztövisbokor izzik lázban.
Megtört léptek alatt gyöngykavics zokog.
A félig ép lócán épp elférnek hárman.
A két szélső kortyol, amaz meg motyog.

A tavalyi avar megfontoltan okkal
rejti a lélektől, a test hogyan él:
Két ampullásüveg egy sörösdobozzal
a sombokrok között régóta henyél.

A járda aszfaltján vígan él a dudva
a résekben, mit az idő karma mart.
Az árnyak szívén is az új sebek odva
gyorsan eltűnik, mert gyomokkal takart.

Így álcázzák kínjuk napi barázdáit,
büszke szégyenükbe csomagolt reményt.
Titkolják, mit a szív repedése áhít,
egy parlagon hagyott tiszta televényt.

Létezik valahol, de nem tudják, hol van.
Csak egyet akarnak: túlélni a mát.
Álmodnak éberen, álmodnak mámorban.
Álmodnak maguknak egy szebb s jobb hazát.